„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) … …

Jézusnak ez az igéje minden szónál ékesebben tárja elénk az élet titkát.

Nem lehet bennünk Jézus öröme, ha nem szeretjük a fájdalmat. Halál nélkül nincs feltámadás.

Jézus itt önmagáról beszél, élete értelméről szól.

Már csak néhány napja van hátra. Halála fájdalmas lesz, megalázó. Miért épp neki kell meghalnia, aki azt mondta magáról, hogy Ő az Élet? Miért kell szenvednie, épp neki, aki ártatlan? Miért kell átélnie, hogy megrágalmazzák, arcul ütik, kinevetik és keresztre szögezik, miért kell a legbecstelenebb halállal meghalnia, és főként miért kell úgy éreznie, neki, aki állandóan az Istennel való egységben él, hogy az Atya elhagyta Őt?

A halál Őt is félelemmel tölti el, ám a feltámadás megadja ennek az értelmét.

Jézus azért jött, hogy összegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit[1][1]; hogy leromboljon minden gátat, amely embereket és népeket választ el egymástól; hogy testvérré tegye a megosztottságban élő embereket; hogy békét hozzon, egységet építsen. Ennek viszont ára volt: ahhoz, hogy mindenkit magához vonzzon, szükséges volt, hogy a kereszten felemeljék Őt a földről[2][2]. Erről szól ez a példabeszéd, az Evangélium legszebb hasonlata:

 

„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”

Ő ez a búzaszem.

Ebben a húsvéti időben a kereszten mutatja meg magát nekünk, ami vértanúságának és dicsőségének, határtalan szeretetének jele. Itt adott oda mindent: megbocsátott hóhérainak, a Mennyországot ígérte a latornak, nekünk adta édesanyját, testét és vérét, az életét. Végül így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

1944-ben ezt írtam: „Tudod, hogy mindent nekünk adott? Mi többet adhatott volna még Isten, aki úgy tűnik, hogy szeretetből elfelejtkezett istenségéről?”

Megadta nekünk annak a lehetőségét, hogy Isten fiai legyünk: új népet teremtett, újjá alkotta a teremtést.

A földbe hullott és elhalt búzamag Pünkösd napjára már kalászba szökkent: háromezren voltak minden népből és nemzetből, akik „egy szívvé és egy lélekké” lettek; majd ötezren, aztán pedig…

 

„Ha a földbe hullott búzaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.”

 

Ez az életige ad értelmet a mi létünknek, a mi szenvedéseinknek, és majd a halálunknak is.

Az egyetemes testvériség, amelyért élni akarunk, a béke és az egység, amelyet magunk körül építeni szeretnénk – mindez vágyálom és hiú ábránd marad csupán, ha nem vagyunk készen arra, hogy végigjárjuk a Mester által mutatott utat.

Hogyan tudott Ő „sok gyümölcsöt” teremni?

Mindenben osztozott velünk. Magára vette szenvedéseinket, homállyá, szomorúsággá, fáradtsággá, ellentmondássá lett értünk… Átélte az árulást, a magányt, az árvaságot. Egy szóval: „eggyé vált” velünk, úgy, hogy magára vette azokat a terheket, melyek a mi vállainkat nyomják.

Nekünk is így kell tennünk. Beleszerettünk ebbe a „felebarátunkká” lett Istenbe, és ha hozzá hasonlóan élünk, kifejezhetjük, mennyire hálásak vagyunk Neki kifogyhatatlan szeretetéért. Itt vannak a mi „felebarátaink”, akikkel életünk során találkozunk. Késznek kell lennünk arra, hogy „eggyé váljunk” velük, hogy magunkra vegyük az egység esetleges hiányát, hogy osztozzunk fájdalmukban, hogy konkrétan segítsünk egy-egy probléma megoldásában.

Jézus az elhagyatottságában teljesen odaadta önmagát. A lelkiségben, melynek Ő áll a középpontjában, teljességgel a feltámadott Jézusnak kell ragyognia. Az örömnek kell tanúságot tennie erről.

 

Chiara Lubich

Március 31, péntek, 12:27:12

Életige – Életige – 2006. április