Kezdetek
Chiara Lubich elbeszélése szerint

23 éves voltam. A barátnőim korombeliek vagy nálam fiatalabbak.

Trentóban éltünk, szülővárosunkban, s a tomboló háború mindent megsemmisített.
Mindannyian álmodtunk valamiről. Volt, aki családot szeretett volna alapítani, és vőlegényét várta vissza a frontról. Másvalaki az otthonát szerette volna szépen berendezni. Én úgy gondoltam, hogy a filozófia tanulmányokban valósítom meg önmagam… Szép és méltó életcélokat tűztünk ki magunk elé.

A fiú azonban nem tért vissza. A házat lebombázták. A háború pedig megakadályozta, hogy folytassam filozófia tanulmányaimat.

Mit tegyünk?

Létezik olyan ideál, melyet semmilyen bomba nem zúz szét, melyre megéri feltenni az életünket? És rögtön valami fény gyúlt bennünk: igen, van. Isten az, aki éppen a háború viszontagságai közt, a gyűlöletben tárta fel előttünk, ki Ő valójában: Szeretet.

Isten a szeretet, Isten mindannyiunkat szeret.

Mindössze egy pillanat volt. Elhatároztuk, hogy Istenért fogunk élni. Ö lesz az életünk ideálja.

De hogyan valósítsuk ezt meg? Úgy, ahogyan Jézus, mi is az Atya akaratát akartuk tenni, nem a sajátunkat. Sőt, „kicsiben” olyanok akartunk lenni, mint Ő. Tudjuk, hogy már a keresztség és a hit által, minden keresztény egy másik Jézus. De még csak csírájában hogy úgy mondjam. Ahhoz, hogy egészen azok legyünk, meg kell tennünk mindent, ami rajtunk múlik.

A mindig betartott ígéret

Az embertelen háború szünet nélkül folytatódott.

Naponta többször és éjjelenként is a sziklába vájt óvóhelyre kellett menekülnünk. Valahányszor meghallottuk a légiriadót, futni kellett, nem vihettünk mást magunkkal, csak egy kis könyvet, az evangéliumot.

Úgy véltük, ebben találjuk meg, hogyan tegyük Isten akaratát, hogyan legyünk másik Jézus. Kinyitottuk és olvastuk.

És azok a szavak, melyeket már oly sokszor olvastunk, egészen újként hatottak, mintha valamennyit új fény ragyogta volna be, és valami belső ösztönzés arra késztetett bennünket, hogy teljességében éljük meg azokat.

„Bármit tettél egynek a legkisebb testvéreid közül, nekem tetted.” És az óvóhelyről kilépve, a nap folyamán a „legkisebbeket” kerestük, akikben Jézust szerethettük. A szegények, a betegek, a sebesültek, a gyerekek voltak ezek…

Kerestük őket az utcákon, feljegyeztük mindannyiukat, hogy segíthessünk nekik. Meghívtuk őket, és asztalunknál a legjobb helyre ültettük őket. Mindenkinek készítettünk ételt.

S bár nem volt meg mindenünk, nem hiányzott semmi, mert az evangélium azt mondja: „Adjatok és adnak majd nektek is.” Mi adtunk, és több zsák liszt, alma érkezett, s nap mint nap újabb csomagok lepték el folyosónkat.

Az evangéliumban ez áll:”Kérjetek és kapni fogtok.”

Kértünk. „Szükségem van egy pár 42-es cipőre, hogy Neked adjam (abban a szegényben)” – mondtuk Jézusnak a tabernákulum előtt, és a templomból kilépve egy asszony a kezünkbe adott egy pár 42-es cipőt.

Az evangélium így figyelmeztet:”Keressétek Isten országát… és az összes többi megadatik nektek.” Igyekeztünk, hogy Jézus töltsön be bennünket, és megérkezett minden, amire szükségünk volt. Nem kellett semmiért aggódnunk.

Gyakran így történt. Mindig így történt.

Boldogok voltunk. Az evangélium minden ígérete beigazolódott. Olyan volt, mintha csodában éltünk volna. Tudtuk, hogy az evangélium igaz, de most meg is bizonyosodtunk róla.

Új életstílus

Az evangélium minden Igéje vonzott minket, főleg, amelyek a szeretetről szólnak. Megpróbáltuk elsajátítani ezeket. De aki szeret, az fényben van. „Aki szeret, annak kinyilatkoztatom magam” – mondta Jézus. Megértettük, hogy nemcsak a legkisebbeket kell szeretnünk, hanem minden felebarátot, akivel életünk során találkozunk.

Közben újabb fiatalok csatlakoztak hozzánk, hogy ők is szert tegyenek erre a tapasztalatra.

A háború, még mindig veszélyeztet bennünket. Még az óvóhelyünk fölött is bombák csapódtak be.

Bár fiatalok voltunk, bármikor meghalhattunk.

Szívünk vágya az volt, hogy megtudjuk, Jézus Igéi közül melyik az, amelyik a legkedvesebb számára.

A lehető legjobban szerettük volna megélni azt, amikor úgy tűnt, hogy lehet, hogy életünk utolsó perceit éljük.

Megtaláltuk. Jézusnak az a parancsa, amit „újnak” és az „övének” tart: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. Körbe álltunk, egymásra néztünk, és egyesével azt mondtuk egymásnak:”Kész vagyok meghallni érted. Én érted.” Mindenki mindenkiért.

Erre alapozva végeztük minden kötelességünket (munkát, tanulást, imádságot, pihenést). A kölcsönös szeretet új életstílusunkká vált. Nem hagyhattuk, hogy bármikor is alábbhagyjon, s ha mégis megtörtént, újra helyreállítottuk magunk között. Természetesen ez nem volt mindig könnyű, nem könnyű azonnal így tenni. Éveken keresztül kell lelkileg gyakorlatoznunk, hogy sikerüljön mindig így cselekedni.

A szeretet csúcsa

Hamarosan megismertük a titkát is annak, hogy hogyan lehet Jézus mértéke szerint megélni ezeket a szavakat: „ahogy én szerettelek titeket.”

 

Egyszer azt hallottuk, hogy Jézus akkor szenvedett legjobban, amikor a kereszten az a borzasztó érzés gyötörte, hogy az Atyja elhagyta őt, és Jézus így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Szenvedélyes nagylelkűségtől indíttatva, – melyből persze nem hiányzott a Fönti segítség sem -, elhatároztuk, hogy Jézust elhagyottságában akarjuk követni és szeretni.

Éppen abban a kiáltásban, szenvedésének csúcsán találtuk meg a kulcsot ahhoz, hogy mindig teljes közösségben legyünk egymással és minden emberrel. Jézus átélte a legborzasztóbb megosztottságot, a legszörnyűbb elszakadást, de habozás nélkül újra egészen az Atyára hagyatkozott: „A te kezedbe ajánlom lelkemet.”
Az ő példáját látva és az ő segítségével nem volt a világon olyan megosztottság, mely megállíthatott volna minket.

Azokért a szavakért születtünk

Egyik nap, a bombázások elől ismét az óvóhelyre menekültünk, s a gyertya fényénél kinyitottuk az evangéliumot. Jézus imáját olvastuk ott, melyet halála előtt mondott:”Atyám, hogy mindnyájan egy legyenek.” Úgy éreztük, hogy megértettük ezt a mondatot, mégha nem is tűnt könnyűnek. És az a határozott érzésünk támadt, hogy ezekért a szavakért születtünk, azért, hogy elősegítsük az egység létrejöttét a világban.

Az egységet pedig éppen az új parancsolat teremtette meg, melyet igyekeztünk mindig élőn tartani magunk között. Az egység egy rendkívüli, isteni, egyedülálló dolog hírnöke volt, Jézus hírnöke:”Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben (vagyis az ő szeretetében), közöttük vagyok.” Ahol egység van, ott van Jézus.

Öröm, fény, béke

Mivel Jézus köztünk és bennünk élt, nem lehetett, hogy ne érezzük jelenlétét. Eddig ismeretlen öröm, új béke, új tűz született bennünk. Fény ragyogta be és vezette lelkünket…

És mert egyek voltunk és Jézus köztünk volt, a világ megtért körülöttünk. „Legyenek egy, hogy a világ higgyen”, mondta Jézus. Valóban. Sokan visszatértek Istenhez, mások pedig először fedezték fel Őt életükben.

Mivel Jézus köztünk volt, Ő hívott. Így különböző hivatások születtek: volt, aki szüzességben akarta magát Istennek szentelni, hogy mindenütt megteremtse az egységet, így jöttek létre a fokolárok; volt, aki bár megházasodott, ugyanúgy teljesen Isten szolgálatába állt; más szerzetbe vonult…, vagy pap lett…

Megismertük a világ gyűlöletét is, melyet Jézus megígért, de arról is megbizonyosodtunk, hogy Jézus közöttünk erősebb: a körülöttünk lévő dolgokat nem hagyja úgy, ahogy vannak, megvilágítja a gazdaságot, a politikát, a legkülönbözőbb munkaterületeket, a társadalmi struktúrát. Keresztényivé teszi a társadalmat, újjá teremti azt.

És mivel Jézus az élet, egyre többen lettünk. Kb. két hónappal a mozgalom születése után, már ötszázan voltunk: különböző korú, hivatású, társadalmi helyzetű férfiak és nők.

Aki titeket hallgat, engem hallgat

Úgy éreztük, hogy egyszerűen csak keresztények vagyunk, semmi mások, csak keresztények, akik minden erejükkel azon vannak, hogy gyakorlatra váltsák az evangéliumot.

Hamarosan szükségét éreztük annak, hogy beszámoljunk tapasztalatunkról a püspökünknek, gondolván, hogy az ő rólunk alkotott ítélete Jézus ítéletét jelenti számunkra. Jézusét, aki egy alkalommal így szólt apostolaihoz: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.”

A püspök pedig jóváhagyását fejezte ki: ”Itt Isten ujja van.”

S mi tovább mentünk.

Az első csoport mozgalommá válik

Az első csoport kibővült, mozgalommá vált, és kirobbanásszerűen terjedt el először Olaszországban, majd Európában, és most 50 év elteltével elmondhatjuk, hogy valamennyi nemzetben jelen van.

Ezt a gyors elterjedést annak tulajdonítjuk, hogy Isten segítségével mindig megőriztünk magunk között egy olyan erős egységet, mely jelenvalóvá teszi közöttünk Jézust. Olyan szoros egységben voltunk a pápával és a püspökökkel – akikben szintén jelen van Jézus -, mint a szőlővesszők a szőlőtővel.

Megpróbáltatások és gyümölcsök

Az évek során a Szentlélek felvázolta azokat a fő irányvonalakat, melyeket a Műnek követnie kellett.

Bőséges fény árasztott el minket.

A megpróbáltatások sem hiányoztak, mert ahhoz, hogy a fa gyümölcsöt hozzon meg kell metszeni. És gyümölcsöket megszámolni sem lehetett, így mozgalmunkon keresztül is láthatjuk, mit tehet Jézus, ha mi keresztények, kicsiségünk ellenére arra törekszünk, hogy Ő élhessen bennünk és közöttünk.

A föld minden részén

Azt szeretnénk, hogy a szeretet, Jézus szeretete elárassza a föld minden sarkát. Azt szeretnénk, hogy az egység növekedjen vallási téren és az élet minden területén egyének, csoportok és népek között egyaránt.

Az egyházban a századok során létrejött kezdeményezések mellé állunk, együttműködünk különböző mozgalmakkal, társaságokkal, csoportokkal és többezer más felekezetű kereszténnyel. Más vallású hívőket és jóakaratú embereket is vonz az az élő testvériség, amire rátalálnak közöttünk.

És miben áll mindennek a titka?

A titka abban áll, hogy történetünk kezdetén feltettük életünket egy nagy Ideálra, a legnagyobbra: Istenre.

Hittünk szeretetében, ezért pillanatról pillanatra ráhagyatkoztunk akaratára.

Ha a mi akaratunkat tettük volna, ha a mi terveinket követtük volna, a mozgalomból ma nem lenne semmi.

Ellenben korlátaink ellenére nekivágtunk ennek az isteni kalandnak.