„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.” (Lk 13,24)

Jézus a Mennyországot többször is lakomához, a terített asztal köré gyűlt családhoz hasonlítja. Emberi életünknek ugyanis ezek a legszebb, legmeghittebb pillanatai. A kérdés az, hányan léphetnek be a Mennyországba, hányan foglalhatnak helyet a „lakoma termében”?

Egy nap ezt a kérdést teszi fel Jézusnak valaki: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”[1][1] Ő, mint máskor, most sem éri be a puszta válasszal, hanem mindenkit döntés elé állít, és meghív, hogy lépjen be Isten házába.

Ez viszont nem könnyű. A bejárati kapu szűk, és csak rövid ideig van nyitva. Ahhoz ugyanis, hogy Jézust kövessük, meg kell tagadnunk magunkat, és legalább lelkileg el kell szakadnunk önmagunktól, a dolgoktól és a személyektől. Sőt, hordoznunk kell a keresztet, úgy, ahogy Ő tette. Bár ez az út nem könnyű, az Ő kegyelméből mégis mindannyian képesek vagyunk végigjárni.

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

Könnyebb megtalálni a „tágas kaput és a széles utat”, amiről Jézus más alkalommal is beszél, de az a „pusztulásba” vezethet[2][2]. Szekularizált világunkban, melyet átitat a materializmus, a konzumizmus, a hedonizmus, a hiúság és az erőszak, úgy tűnik, minden megengedett. Az emberek arra törekszenek, hogy minden igényüket kielégítsék, és bármilyen kompromisszumot elfogadnak azért, hogy boldogok legyenek.

Mi viszont tudjuk, hogy úgy jutunk el az igazi boldogságra, ha szeretünk. Az igazi szeretet feltétele pedig, hogy tudjunk lemondani. Metszéseken kell keresztülmennünk ahhoz, hogy jó gyümölcsöt teremjünk. Ahhoz, hogy éljünk, meg kell halnunk önmagunk számára. Ez Jézus törvénye, az általa kért paradoxonok egyike. A mai kor gondolkodásmódja teljesen eláraszt bennünket, ezért az árral szemben kell haladnunk. Tudnunk kell pl. lemondani a birtoklásvágyról, a dacos ellenkezésről, ellenfelünk befeketítéséről. Tudnunk kell becsületesen végeznünk munkánkat, nagylelkűen, anélkül, hogy mások érdekeit sértenénk, tudnunk kell mérlegelni, hogy melyik műsort nézhetjük meg a tévében, vagy hogy mit olvashatunk el stb.

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

Aki hagyja magát sodortatni a könnyű élet útján, és nincs bátorsága ahhoz, hogy elinduljon a Jézus által mutatott úton, szomorú jövő elé néz. Az Evangélium erről is említést tesz. Jézus beszél azoknak a fájdalmáról is, akik kívül maradnak. Nem lesz majd elég vallási hovatartozásunkra hivatkozni, egyfajta hagyományos kereszténységgel megelégedve. Hiába mondanánk: „hiszen előtted ettünk…”[3][3]. Az üdvösség senkinek sem jár automatikusan.

Kegyetlen érzés lesz, ha azt halljuk majd: „Nem ismerlek benneteket, nem tudom, honnan vagytok.”[4][4] Akkor csak magány lesz, kétségbeesés, a kapcsolatok teljes hiánya, és az égető lelkiismeret-furdalás, hogy megvolt a lehetőségünk arra, hogy szeressünk, de többé nem vagyunk rá képesek. Nem fogjuk látni gyötrődésünk végét sem, mert sohasem lesz vége: „sírás lesz és fogcsikorgatás”[5][5].

Jézus figyelmeztet bennünket, mert a javunkat akarja. Nem Ő az, aki becsukja előttünk az ajtót, hanem mi zárkózunk magunkba szeretete elől. Ő pedig tiszteletb
en tartja szabadságunkat.

„Igyekezzetek bejutni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak.”

Ahogyan a tágas kapu a pusztulásba visz, úgy a szűk kapu mögött az igazi boldogság tárul fel. Minden tél után eljön a tavasz. Valóban: készségesen kell megélnünk a lemondást, amit az Evangélium kíván, és hordozni keresztünket nap mint nap. Ha tudunk szeretettel szenvedni, Jézussal egyesülve, aki minden fájdalmunkat magára vette, akkor megtapasztalunk egyfajta elővételezett Mennyországot.

Így történt ez Gáborral is, aki egy per utolsó tárgyalására indult, amely az ellen az ember ellen folyt, aki négy évvel korábban édesapja halálát okozta. Az ítélethozatal után látszott, hogy a baleset okozója és családtagjai nagyon megtörtek. „Szerettem volna legyőzni gőgömet, hogy ne tartson vissza, és oda tudjak menni a férfihoz, hogy kifejezzem együttérzésemet” – mondta Gábor.

Nővére rászólt: „Nekik kellene bocsánatot kérniük, nem nekünk…” Gábornak azonban sikerült őt meggyőznie, és együtt mentek oda az „ellenséges” családhoz: „Remélem, megkönnyebbülést jelent önnek, ha tudja, hogy semmi harag sincs bennem Ön iránt.” Kezet fogtak… „Boldogság töltött el, mert éltem a lehetőséggel, hogy saját fájdalmamról elfelejtkezve a másik szenvedését nézzem.”

Chiara Lubich

Június 30, szerda, 09:52:07

Életige – Életige – 2004. augusztus