„Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1)

A tanítványok látták, hogyan imádkozik Jézus. Elsősorban az érintette meg őket, ahogyan Istenhez fordul: „Atyának” hívja Őt[1][1]. Korábban mások is szólították már így Istent. Jézus ajkán viszont ez a szó új, egyedülálló, bensőséges és kölcsönös kapcsolatról vall; olyan szeretetről és életről, amely példa nélküli egységet teremt köztük.

A tanítványok is szerették volna megtapasztalni ugyanazt az élő és mély kapcsolatot Istennel, amelyet Mesterükben láttak. Szerettek volna ugyanúgy imádkozni, mint Ő, ezért kérték:

 

„Uram, taníts meg minket imádkozni!”

 

Jézus többször is beszélt tanítványainak az Atyáról. Most viszont, hogy válaszoljon kérdésükre, kinyilatkoztatja, hogy az Ő Atyja a mi Atyánk is: Jézushoz hasonlóan a Szentlélek által mi is „Atyának” hívhatjuk.

Jézus arra tanít tehát minket, hogy Istent „Atyának” szólítsuk. Ezzel azt is tudtunkra adja, hogy az Ő gyermekei vagyunk, egymásnak pedig testvérei. Testvérként áll mellettünk. Belehelyez minket az Atyával való kapcsolatába, Istenhez irányít bennünket, elvezet minket a Szentháromság ölére, egyre inkább eggyé tesz minket egymással.

 

„Uram, taníts meg minket imádkozni!”

 

Jézus nemcsak arra tanít meg minket, hogy hogyan forduljunk az Atyához, hanem arra is, hogy mit kérjünk Tőle.

Kérjük azt, hogy szenteltessék meg az Ő neve, és jöjjön el az Ő országa, hogy mi is, és mindenki megismerhesse és szerethesse Istent! Kérjük, hogy lépjen be végérvényesen történelmünkbe, és vegye birtokba mindazt, ami már az Övé; hogy teljes mértékben megvalósuljon az emberiségről alkotott terve! Ezzel is tanít bennünket, hogy ugyanaz a lelkület legyen meg bennünk, mint Őbenne, hogy akaratunk Isten akaratára irányuljon.

Arra is tanít minket, hogy bízzunk az Atyában. Kérhetjük Tőle – aki táplálja az ég madarait – mindennapi kenyerünket. Kérhetjük Tőle – aki tárt karokkal fogadja a tékozló fiút – bűneink bocsánatát. Kérhetjük Tőle – aki még hajunk szálát is számon tartja –, hogy oltalmazzon bennünket minden kísértéstől.

Ezek azok a kérések, amelyeket Isten biztosan teljesít. Fordulhatunk Hozzá más szavakkal – írja Szent Ágoston –, de nem kérhetünk Tőle mást[2][2].

 

„Uram, taníts meg minket imádkozni!”

 

Emlékszem, amikor az Úr teljesen új módon velem is megértette, hogy van egy Atyám. 23 éves voltam, még nem fejeztem be tanulmányaimat. Egy átutazóban lévő pap néhány szót akart váltani velem: arra kért, hogy ajánljak fel napi egy órát az ő szándékára. „És miért ne az egész napot?” – kérdeztem. Megérintette őt ez a fiatalos nagylelkűség, és így válaszolt: „Emlékezzen mindig arra, hogy Isten végtelenül szereti Önt!” Úgy ért ez, mint egy villámcsapás: „Isten végtelenül szeret engem! Isten végtelenül szeret engem!” Ezt mondtam, ezt ismételtem társaimnak: „Isten végtelenül szeret téged, Isten végtelenül szeret minket!”

Attól a pillanattól fogva mindenütt felfedeztem Isten szeretetének jelenlétét. Mindig ott volt, és szólt hozzám. És mit mondott? Azt, hogy minden szeretet: ami vagyok, és ami történik velem; mindaz, ami vagyunk, és amivel kapcsolatba kerülünk. Azt mondta, hogy a gyermeke vagyok, és Ő az én Atyám.

Attól a pillanattól fogva az imádságaim is megváltoztak. Nem annyira azt jelentette, hogy Jézushoz fordulok, hanem inkább azt, hogy mellé állok, mint testvérem mellé, és az Atyához fordulok. Amikor a Jézus által tanított szavakkal szólok hozzá, érzem, hogy nem egyedül dolgozom az Ő országáért. Ketten vagyunk: a Mindenható, és én. Atyának nevezem Őt azok helyett is, akik még nem ismerték föl atyaságát. Kérem, hogy szentsége borítsa be és hassa át az egész földet; kérem a kenyeret mindenki számára, a bocsánatot és a gonosztól való megszabadulást mindazoknak, akik próbatétellel küszködnek.

Amikor egyes események félelemmel töltenek el vagy megzavarnak, minden aggodalmamat az Atyára vetem, és biztos vagyok abban, hogy Ő megoldja azokat. Elmondhatom, h
ogy nem emlékszem egyetlen olyan problémára sem, amelyet a szívébe helyeztem, és ne törődött volna vele. Ha hiszünk az Atya szeretetében, mindig közbelép, kis és nagy dolgokban egyaránt.

Próbáljuk meg azzal az új tudatossággal mondani ebben a hónapban a „Miatyánkot”, ezt a Jézus által tanított imát, hogy Isten a mi Atyánk, aki gondot visel ránk. Imádkozzuk az egész emberiség nevében, megerősítve ezzel az egyetemes testvériséget! Jó lenne, ha kivételezett helyet foglalna el imáink között, hiszen tudjuk, hogy általa azt kérjük Istentől, ami leginkább a szívén fekszik. Ő pedig teljesíteni fogja minden kérésünket, és elhalmoz minket ajándékaival. Így aggodalmainktól megszabadulva futhatunk célunk felé a szeretet útján.

 

Chiara Lubich

 

Június 30, szerda, 09:48:43

Életige – Életige – 2004. július