A terrorcselekmények után
Részletek Chiara Lubich beszédéből – London, Westminster Central Hall, 2004. június 19.

Milyen jövő vár a kulturális, nemzetiségi
és vallási szempontból sokszínű társadalmakra?

 

 

Ez nem civilizációk közötti összecsapás, hanem egy új világ kezdete

.. a kulturális, nemzetiségi és vallási szempontból egyre sokszínűbb társadalmak láttán persze jelen van a félelem, a közömbösség és a zárkózottság is, főként a terrorizmus állandóan fenyegető veszélye miatt.

Bizonyos értelemben a miénkhez hasonló helyzetben volt az egyház egyik nagy szentje és tanítója, Szent Ágoston is, aki a barbár népek szorításában végnapjait élő Római Birodalomban élt. A kegyelem segítségével és különleges éleslátásával képes volt a keresztényeket rávezetni arra a felismerésre, hogy az akkori civilizáció szemük láttára végbemenő felbomlása nem a világ végét, hanem egy új világ kezdetét jelenti.

Az ő látásmódja a hitből, valamint abból a meggyőződésből fakadt, hogy Isten jelen van a történelemben. Isten szeretete ugyanis képes arra, hogy mindent a jó érdekében használjon fel, ahogy azt maga Szent Pál is mondja: „Az Istent szeretőknek minden javukra válik” (Róm 8,28). Azt gondolom, hogy ugyanebből a hitből kell nekünk is erőt merítenünk és útmutatást keresnünk a jelen helyzetben.

 

A terrorizmus elkerülhető lenne, ha a különböző vallások hívei párbeszédben állnának egymással. Hogyan lehet ezt megvalósítani?

Igen, a párbeszéd ma rendkívül időszerű, különösen a különböző vallások hívei között, és nélküle nem tudjuk elkerülni a társadalmainkat fenyegető súlyos veszélyeket.

Valaki így fogalmazott: „Ahhoz, hogy a másik vallását megismerjük, bele kell bújnunk a bőrébe, úgy kell látnunk a világot, ahogyan ő látja, át kell élni, hogy mit jelent buddhistának, muzulmánnak, hindunak lenni.”⁴ Nem is olyan könnyű ez, hiszen azt kívánja tőlünk, hogy legyünk teljesen üresek, hogy vessük ki fejünkből gondolatainkat, szívünkből érzéseinket, akaratunkból mindent, hogy a másik emberrel azonosulni tudjunk.

Azt jelenti, hogy átmenetileg még a legszebb és legféltettebb dolgainkat – még a hitünket, meggyőződésünket is – félre kell tennünk, hogy így egészen semmi lehessünk, „szeretetből megélt semmi”. Ez tesz képessé arra, hogy tanuljunk a többiektől, mert tényleg mindig van mit tanulnunk.

Ha ilyen szeretet mozgat minket, a másik ki tud bontakozni, mert bennünk befogadásra talál; meg tud nyílni, mert bennünk meghallgatásra talál. Ezáltal megismerhetjük hitét, kultúráját, kifejezésmódját; valamiképpen belépünk az ő világába, magunkra vesszük kultúráját, és gazdagabbak leszünk általa. Ezzel a magatartásunkkal elősegítjük azt is, hogy a sokféle kultúrájú társadalmaink kultúraközivé is váljanak: egymás felé nyitott és mély szeretet párbeszédben álló kultúrák közösségévé.

A mi teljes nyitottságunk és befogadásunk arra ösztönzi a másik embert, hogy meghallgasson bennünket. Sokszor megfigyeltük, hogy amikor meghalunk önmagunknak, hogy eggyé tudjunk válni a másikkal, akkor ez hatással van rá, és kérdéseket ébreszt benne.

Ekkor áttérhetünk arra, amit a pápa „tiszteletteljes hirdetésnek” nevez. „Tiszteletteljes”, ez minden párbeszéd kulcsszava. Ha hűek akarunk maradni Istenhez és önmagunkhoz is, és őszinték akarunk lenni felebarátunkkal, akkor beszélnünk kell arról, hogy a mi hitünk szerint hogy látjuk azt a kérdést, amiről éppen szó van, anélkül, hogy bármit is rá akarnánk a másikra erőltetni. Az erőszakos térítés árnyéka sem merülhet itt fel, mindent tiszta szeretetből kell tennünk.

Ám a Szentlélek mindig jelen van, ha szeretünk, és általa testvéreink azt érzik majd a lelkükben, hogy természetfeletti értelemben valami életre kel bennük, miközben hallgatnak minket. Ezek az „Ige magvai”, amiről a zsinat is beszél. Isten szeretete hintette el őket minden vallásban. Testvéreinket pedig megragadják a beszédünkben azok a nem hívők által is elismert örök emberi értékeket, amiket az Úr a teremtés során elültetett minden emberi lélekben és kultúrában.

Az Ige magvaira és ezekre az értékekre alapozva, szolgálatként, finoman és végtelen tapintattal ajánlhatjuk fel az igazságnak azokat a szempontjait, amelyeket magunkban hordunk. Ezek a gondolatok nagyobb teljességet adhatnak annak, amiben a másik már hisz. Így először ő adott nekünk, most pedig mi is adunk neki. És ebben a közösségben, melyet a kölcsönös ajándékozás teremt, az igazság lassan-lassan feltárulkozik, és azt érezzük, hogy jobban testvérekké váltunk általa.

Nagyon sok tapasztalatunk van erről a termékeny dialógusról a különböző kultúrákhoz és más vallásokhoz tartozó emberek népes csoportjaival is.

 

A testvériség stratégiája orvosolhatja a szegények és gazdagok közti hatalmas különbség problémáját, és új fordulatot hozhat a nemzetközi kapcsolatokban is.

A párbeszédre, a kapcsolatra képes szeretet gyümölcse az igazi, valós, megtapasztalható testvériség. Ez a szeretet nem zárkózik be büszkén saját igazságainak várába, hanem képes nyitni a többiek felé, hogy együttműködjön minden jóakaratú emberrel a világ egységéért és a békéért. Igen, a békéért!

De lehetnek-e a vallások egymás partnerei a béke építésében? Mindannyian tudjuk, hogy ez ma létfontosságú és rendkívül aktuális kérdés. A terrorizmus terjedésében, és az ennek megfékezésre indított háborúkban, vagy az állandósult közel-keleti váláságban sokan a civilizációk közötti összecsapás előjeleit látják, amelynek többek szerint erősen vallási színezete van.

Ha azonban jobban figyelembe vesszük a tényeket, akkor azt látjuk, hogy ez a fajta látásmód nagyon részlegesnek bizonyul, mert a vallások lényegét eltorzító szélsőséges és fanatikus megnyilvánulásokból indul ki. A vallások hívői és felelős vezetői soha nem érezték még ennyire a szükségét annak, hogy együtt dolgozzanak az emberiség közös javáért.

2001. szeptember 11-én az emberiség aggódva és szorongva szembesült a terrorizmus óriási fenyegetésével. Tudjuk, hogy a terrorizmusnak számos oka van, de az egyik legmélyebb kiváltó oka az elviselhetetlen szenvedés, amely arra vezethető vissza, hogy a világon az emberek egy-ötöde gazdag és négy-ötöde nagyon szegény. Már hosszú idő óta ez táplálja az emberekben az elégedetlenséget, a bosszúvágyat és az erőszakot. Nagyobb egyenlőségre, több szolidaritásra, de mindenek előtt a javak jobb elosztására volna szükség.

Persze tudjuk jól, hogy a javak nem mozdulnak meg maguktól, nem indulnak el egyedül: előbb a szívekre kell hatni, a szívek közösségére van szükség! Ezért minél több emberrel meg kell ismertetni a testvériség eszméjét és gyakorlatát. A probléma nagysága pedig feltétlenül egyetemes testvériségért kiált. A testvérek tudnak gondoskodni egymásról, tudják, hogyan segítsenek egymáson, tudják, hogy osszák meg egymással azt, amijük van.

 

A vallásoknak meghatározó szerepük van abban, hogy válaszolni tudjunk erre a páratlan kihívásra. A testvériség stratégiája új fordulatot hozhat még a nemzetközi kapcsolatokban is, és mi másból táplálkozhat ez a stratégia, ha nem a nagy vallási hagyományokból?

A vallásos érzületből fakadó, és az emberi kapcsolatokra irányuló hatalmas lelki és erkölcsi erőforrások, a fölsőbb lelki motiváció, az igazságosság utáni vágy, a leginkább rászorulók megsegítése testet ölthet olyan megmozdulásokban, amelyek pozitív hatással lehetnek a nemzetközi világrendre is, ha figyelembe vesszük a hívők millióinak politikai súlyát is a világon.

A nemzetek közötti szolidaritásért már sokat tesznek a civil szervezetek. Ám hiányzik még az, hogy az államok olyan politikai és gazdasági döntéseket hozzanak, amelyek előmozdítják az igazságosság megvalósítására irányuló testvéri közösség épülését a népek és nemzetek között.

Mert a halál és gyűlölet stratégiájával szemben az egyetlen alternatíva az, ha építjük a békét az igazságosságban. Testvériség nélkül azonban nincs béke. Csak az egyének és a népek közötti testvériség biztosíthatja a békés együttélést a jövőben.

Tehát a pusztítások ellenére, a terrorizmus romjai mögül is felragyoghat az a nagy és ősi igazság, amely oly fontos nekünk, vagyis hogy itt a földön mindannyian egyetlen nagy család vagyunk. A testvériség alapjában véve Jézus gondolata. Ajándékul hozta magával ezt az igazságot az emberiségnek, hiszen Ő volt az, aki halála előtt így imádkozott: „Atyám, hogy mindannyian egy legyenek” (vö.: Jn 17,21).