Szíriából, a Fokoláre Mozgalom néhány tizenéves tagjától érkezett levélből idézünk.

Egyik nap Aleppónak egy olyan lakónegyedébe is behatoltak a felkelők, ahol közülünk többen is laknak. Épp Facebookon chateltünk egymással. Egyikünk, félelmében ezt írta:

– Látszik, hogy még Isten is ellenünk fordult.
– Nem, Ő velünk sír.
– De ezek itt tönkretették az életünket.
– Próbáljuk meg őket is szeretni!
– De hogyan?
– Imádkozzunk, hogy ők is rátaláljanak a szeretetre!
Végül elfogadtuk a kihívást, hogy azt is szeretjük, aki bánt.

Az igazat megvallva, nem mindig sikerül megélnem az egység lelkiségét úgy, ahogy szeretném. A körülöttem uralkodó gyűlölet majdnem az én szívembe is behatolt, de nem bírt legyőzni. Odáig jutottam, hogy pesszimizmussal kezdtem az életre tekinteni. Feltettem magamnak a kérdést: hogy bírt Chiara Lubich a háborúban élni a mozgalom kezdetén? De aztán meg is válaszoltam magamnak a kérdést: ha neki sikerült, azt jelenti, hogy én is képes leszek rá. Ez lendületet ad, hogy folytassam, lendületet, hogy újrakezdjek.

Néha arra gondolok, hogy meg kell próbálnunk úgy szeretni, ahogy Jézus tenne a helyünkben Szíriában, ezért igyekszünk szeretni ahogy tudunk, akkor is ha csak kis dolgokat tehetünk.

Szeretnék mindenkit megkérni, hogy imádkozzon, mert az imáitok nagy erővel töltenek el minket. Remélem, egyiktek sem él meg ilyen sötét helyzeteket, mint mi, és nem látja azt, amit mi látunk. Ne haragudjatok, gyorsan írtam, mielőtt még kikapcsolják az áramot. Kérjük az Urat, hogy adja meg a békét a szívünkben!
Ebbe az imába már sokan bekapcsolódtak szerte a világon: ez a Time out, minden nap délben a helyi idő szerint.