Minél inkább közeledünk Istenhez, annál inkább közeledünk egymáshoz. Az egység karizmájából kibontakozó lelkiségben, amikor Isten akaratát éljük, egyre jobban egy leszünk nem csak Istennel, hanem egymással is. Csodálatos kalandot élünk, melyen keresztül már itt a földön megtapasztaljuk azt, amit Jézus kért az Atyától „legyenek mindnyájan egy”.

Milyen magatartást kellett tanúsítani azoknak az embereknek, akik Istennek azt akarták bebizonyítani, hogy csak Ő van minden érdeklődésűk középpontjában? Chiara Lubich és első társnői igazából ezt a kérdést tették fel: hogyan váltsák gyakorlattá életük új ideálját, azt, hogy Isten a Szeretet.

Elég hamar megtalálták a választ és szinte nyilvánvaló volt: Istent kellett szeretniük. Életüknek nem lett volna semmi értelme, ha nem lettek volna ’a végtelen nagy tűznek egy kis lángja, ha nem lettek volna szeretet, mely válaszol a Szeretetre’. Számukra nagy és lélekemelő ajándéknak tűnt az a lehetőség, hogy szeressék Istent és sokszor ismételték: «Nem arról van szó, hogy azt kell mondanunk, „Szeretnem kell Istent”, hanem azt, „De jó, hogy szerethetlek Uram, ezzel a kicsi szívemmel.» Emlékeztették magukat arra, hogy az, aki kohrens módon akarja élni keresztény életét, nem térhetett ki és nem térhet ki az Evangélium egyik mondata elől: «Nem mindenki, aki azt mondja Uram, Uram, jut be a mennyek országába, hanem aki megteszi mennyei Atyám akaratát.» (Mt 7,21) Megtenni Isten akaratát – ez volt mindannyiuk számára a nagy lehetőség, hogy szeressék Istent. Ilyen módon Isten és az Ő akarata ugyanazt jelentette.

Ezt írta Chiara:

«Isten olyan volt, mint a nap. Mindannyiunkhoz elérkezett a napnak egy sugara: Isten akarata velem, a társammal, egy másik emberrel kapcsolatban. Egyetlen nap létezik, de sugarai különbözőek, akkor is, ha mindig ugynannak a napnak a sugarairól van szó. Egyetlen Isten létezik, egyetlen akarat, mely mindenki számára különböző, akkor is, ha mindig Isten akaratáról van szó. Mindenkinek a saját sugarán kell haladni úgy, hogy sohasem tér le róla. Haladni kell rajta addig, ameddig az idő engedi. Nem helyénvaló a múlton gondolkodni vagy a jövőről fantáziálni. Isten irgalmára kellett bízni a múltat, mivel már nem rendelkezhettünk felette és a jövőt sem élhettük meg teljességgel, csak akkor, amikor jelenné vált. Csak a jelen volt kezünkben. Azért,hogy Isten uralja életünket, a jelenbe kellett összpontosítani elménket, szívünket, erőnket úgy, hogy megtettük Isten akaratát.

Ahogy az utasnak nem jut eszébe a vonaton mozogni, hogy minél hamarabb célba érjen, hanem ülve marad, és elviteti magát, úgy lelkünknek is azért, hogy eljusson Istenhez, az Ő akaratát kell megtenni teljességgel, a jelen pillanatban, mert az idő magától halad előre.

És igazából nem volt különösen nehéz megérteni azt, mit akart tőlünk Isten. Isten akarata megnyilvánult a felelősökön, a Szentíráson, az állapotbeli kötelességeken, a körülményeken, az inspirációkon keresztül. Pillanatról-pillanatra megvilágosított és segített minket az aktuális kegyelmen keresztül és ezzel építettük életszentségünket, jobban mondva azzal, ha Valaki másnak, magának Istennek az akaratát tettük meg, mert így igazából Isten önmagát építette bennünk.

Isten akaratát megtenni tehát nem csupán belenyugvást jelent, ahogy azt sokszor értelmezik, hanem a legnagyobb isteni kalandot, mely megtörténhet velünk, vagyis nem a saját kicsit önző akaratunkat, nem a saját behatárolt terveinket követjük, hanem Istent, és megvalósíthatjuk azt a tervet, amit Isten elképzelt minden gyermekével kapcsolatban, azt az isteni tervet, mely minden értelmet meghalad és nagyon gazdag.

Isten akaratának megtétele számunkra azt a felfedezést jelentette, hogy az életszentség mindenkinek az útja. Isten akarata a tömegek számára az életszetnségre szóló belépőjegyet jelentette, mivel mindenki élheti, bárhol és bármilyen helyzetben találja magát, bármilyen hivatása van. Isten akaratának a megtétele, vagyis hogy szeressük Őt, az egység lelkiségének második alappillére lett.»