„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!” (1Tim 6,11)

      Hogyan éljük mindezeket az erényeket a hétköznapokban?

Nehéznek tűnhet egyenként megvalósítani őket. De miért ne élhetnénk a jelen pillanatot radikális szeretetben? Ha valaki Isten akaratában éli a jelent, akkor Isten él benne, és ha Isten él benne, akkor szeretet van benne.

Aki a jelen pillanatot éli, az a körülményeknek megfelelően türelmes, állhatatos, szelíd, teljesen szegény, tiszta és irgalmas, mert szeretetét a legmagasztosabb és leghitelesebb módon fejezi ki. Valóban szereti Istent teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből. Mivel bensőleg megvilágosodott és a Szentlélek vezeti, nem ítélkezik, nem gondol rosszat, úgy szereti felebarátját, mint önmagát. Megvan benne az a hihetetlen evangéliumi erő, hogy „odatartsa a másik arcát is”, és hogy „elmenjen kétannyira”[1][1].

„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”

Ez a buzdítás Pál hűséges munkatársának, útitársának és barátjának, Timóteusnak szól, aki bizalmasából szinte fiává lett. Neki írja az apostol, miután beszél a gőgről, az irigységről, a széthúzásról és a pénzhez való ragaszkodásról: „Te azonban, Isten embere, menekülj ezektől!” És ösztönzi, hogy olyan életre törekedjen, ahol tündökölnek az emberi és keresztény erények.

A kereszteléskor tett ígéret visszhangzik ezekben a szavakban, hogy ellene mondunk a bűnnek („menekülj”), és a jóhoz csatlakozunk („törekedj”). A Szentlélektől ered a gyökeres változás, a képesség és az erő, hogy valóra váltsuk Pál buzdítását:

„Törekedjél inkább igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre!”

Mindabból, amit megtapasztaltunk azzal az első néhány lánnyal, akivel 1944-ben létrehoztuk Trentóban a fokolárt, megsejthető, hogyan lehet életre váltani ezt az igét, elsősorban a szeretetet, a türelmet, a szelídséget.

Különösen kezdetben nem volt mindig könnyű radikálisan élni a szeretetet. Megesett, hogy kapcsolatainkat belepte a por, és alábbhagyott az egység. Ez akkor történt például, amikor észrevettük a többiek hibáit, tökéletlenségét, és ítélkezni kezdtünk, így akadályoztuk a kölcsönös szeretet áramlását.

Hogy ez ne így legyen, egy napon arra gondoltunk, szövetséget kötünk egymással, és ezt az irgalmasság szövetségének hívtuk.

Elhatároztuk, hogy minden reggel újnak, teljesen újnak fogjuk látni azt a felebarátot, akivel a fokolárban, az iskolában, a munkahelyen és bárhol találkozunk, hogy egyáltalán nem fogunk a hibáira emlékezni, inkább befedjük mindet szeretettel. Ezért szívünkben teljes irgalommal, teljes mértékű megbocsátással közeledtünk mindenkihez.

Igen komoly elhatározás volt ez, amire mindannyian együtt jutottunk. Hogy segítségével, amennyire csak képesek vagyunk, mindig elsők legyünk a szeretetben, és utánozzuk az irgalmas Istent, aki megbocsát és felejt.

Chiara Lubich

Augusztus 31, péntek, 11:41:28

Életige – Életige – 2007. szeptember