„Együtt Európáért” – 2004. május 8.

Chiara Lubich:

Európai egység a világ egységéért (III)

 

Hölgyeim és Uraim, Barátaim, Testvéreim!

 

            A nap folyamán Európáról beszéltünk, főként a lélek Európájáról.

Láttuk, hogyan járulhatunk hozzá ennek megvalósításához a lelkiségi vagy karizmatikus mozgalmak és közösségek által.

            Feltehetjük magunknak a kérdést: vajon ezzel kimerítettük mindazt, amiről ennek a stuttgarti találkozónak szólnia kell?

 

Az egyesült Európa alapítói és atyjai nem úgy értelmezték Európát, mint az egyesítés érdekében tett erőfeszítésük végső célját. A „Schuman Nyilatkozat” ugyanis kijelenti: „Európa kibővült eszközei révén folytathatja egyik alapvető fontosságú feladatát: az afrikai földrész fejlesztését”[1].

 

Meglátásuk szerint Európa testvérnépek családja, de nyitott az egyetemes szintű küldetésre. Európa azért is akarja belső egységét, hogy ezzel hozzájáruljon az emberiség családjának egységéhez.

            Az emberiség családjának egysége…

            Vajon nem hiú reménység ez a célkitűzés, az emberiség családjának egysége?

            Azt mondanám, nem, mert pont korunk igénye az, hogy az egyesült világ megvalósítására törekedjünk. 

            Ugyanis a világ különböző részein egyre erősödő tendencia az államok egyesülése, és ez a folyamat  immár visszafordíthatatlan. 

 

            Az államok közötti kapcsolatok megszilárdulnak, és ez minden kontinensen így van, mint a legutóbb alakult „Afrikai Unió”, vagy mint az „ibér-amerikai konferencia”. És vannak más hasonló jelenségek is.

            Ha Európa egységét azért akarjuk, hogy eljussunk a világ egységére, akkor ez lehet az itteni, stuttgarti közös gondolkodásunk egyik végső gyümölcse.

 

            Kérdezzük meg most magunktól: ahhoz, hogy Európára és a világra vonatkozóan lépést tartsunk korunk kihívásaival és Istennel, az Ő terveivel, mi lehet a leghelyesebb hozzáállás részünkről?

            Már elhangzott, mégis hasznos lehet megismételni: az, ha mostantól kezdve megéljük az egyetemes testvériség nagy ideálját a „szeretet művészetének” gyakorlásával, melyről már beszéltünk.

 

            Vannak, akik a szeretet művészetét egyszerű polgárként élik meg, vannak viszont, akik különböző szinten dolgozó politikusként.

            Szeretnék visszautalni arra, hogy a karizmatikus mozgalmak, bár elsősorban vallási jellegűek, mégis, gyakran különös figyelmet fordítanak a politika világára.

A mozgalmakhoz tartozó politikusok célja is az, hogy mindig testvériségben éljenek, és erre az alapra helyezkedve megnyíljanak a mély, örök emberi értékek előtt. És csak ezután következhet a politikai tevékenység.

            Számukra a politikai elkötelezettség szeretetből fakadó döntés, mellyel egy személyes meghívásra válaszolnak; vagy arra, hogy szembe találják magukat egy társadalmi szükséglettel, városuk egy problémájával, népük szenvedéseivel, koruk igényeivel.

Aki hívő, az érzi, hogy maga Isten hívja őt; a más meggyőződésűek pedig a lelkiismeretükben visszhangzó emberi problémát szeretnék megoldani: mindkét esetben a szeretet mozgatja a politikai tevékenységet. 

Tudatára ébrednek, hogy a politika, gyökereit tekintve, szolgálat, szeretet. Ezért megértik, hogy politikai ellenfelük is szeretetből választhatta ezt a feladatot. És ez tiszteletet követel. Sőt, ezek a politikusok szívügyüknek tekintik, hogy ellenfeleik is megvalósítsák az általuk képviselt jó elképzeléseket. Ezek ugyanis, ha valós igényre válaszolnak, akkor a közjó integráns részét képezik, a közjót pedig csak együtt lehet építeni.

Ezek a politikusok továbbá nem elégszenek meg azzal, hogy egyedül szeressenek, hanem a másikat is a szeretetre vezetik, legyen az szövetséges, vagy ellenfél, mert a politika kapcsolatot, közös tervet jelent.

A politikában megvalósuló testvériség másik kifejeződése az, hogy mások hazáját is ugyanúgy szeressük, mint a sajátunkat. Ugyanis akkor emelkedne legmagasabb méltóságára az emberiség, ha nem csak az egymással gyakran harcban álló népek sokasága lenne, hanem a kölcsönös szeretet által egyetlen nép, melyet a különbözőség gazdagít, s éppen ezért az eltérő identitások egységének őrzőjévé válna.

 

Természetesen a szeretet mindezen formái, melyek megvalósítják a testvériséget, áldozattal járnak. És ennek elengedhetetlen feltétele, hogy az ember hordozni tudja saját keresztjét.

Hiszen épp a politikus az, akinek át kell ölelnie népe megosztottságait, a szakadásokat, a sebeket. Ez az ára a politikustól megkívánt testvériségnek: nagy ár ez. De a jutalma is nagy, mert ha hűségesen kiállja a próbát, akkor példakép lesz, biztos pont az emberek számára.

 

            Az „Együtt Európáért” stuttgarti találkozó méltó és hasznos befejezése lehetne, ha mindannyian, polgárok és politikusok egyaránt, elhatároznánk, hogy az evangéliumi gyermek hitével komolyan elkezdjük megvalósítani az egyetemes testvériséget Európában, a világ egységének távlatában.

            Igen, a világ egységének távlatában!

            Ebben a lelki, de egyben tevőleges küldetésben  Jézus végrendelete bátorít minket, az Atyához intézett hosszú imája, melyet halála előtt mondott.

Ebből világosan kitűnik, hogy az emberiség családjának egysége, mely a teremtés óta része volt Isten tervének, képes felülkerekedni a megosztottságokon, nemcsak a földrejzi határok, hanem a politikai döntések és az etnikai, vallási, nyelvi adottságok szülte megosztottságokon is… (vö. 1 Kor 12).

Ha ebből indulunk ki, megértjük, hogy Jézus végrendeletében benne foglaltatik a népek közötti integráció és egység minden formája, az egység és elérésének módszere is: a kölcsönös szeretetet. Ennek következménye, hogy elutasítjuk a megkülönböztetést, a háborút, az ellenségeskedést, a nacionalizmust, a nemzeti kamat visszakövetelését; annak igénye, hogy minden nép előtt rendelkezésre álljanak a teremtés javai, melyek Isten ajándékai; a megvalósuló „közösség” és az egyetemes testvériség gondolata.

1. János Pál a II. világháború befejeződésének 50. évfordulója alkalmából írt üzenetében (1995-ben) ezt írja a fiatalokhoz: „A ti küldetésetek a népek közötti testvériség új útjainak megnyitása, hogy az emberiség egyetlen családja épüljön fel. (…). Mindenki lelkiismeretében visszhangozzék a meghívás: Úgy szeresd a többi népet, mint a sajátodat!”

 

            Hölgyeim, és Uraim, testvéreim, különböző mozgalmak és csoportok tagjai, mindnyájan!

            Egy politikus, aki talán jelen is van itt közöttünk, nem olyan régen elmondta, hogy mit gondol erről a találkozóról. Az ő szavaival szeretnénk kifejezni reményünket: „A mozgalmak élettel teli valósága – mondta – mely fehéren izzó, de földalatti magmaként van jelen a kontinens életében, át kell, hogy törje a kérget, hogy tüze jól látható legyen, s hogy megrázza és megváltoztassa a társadalmat, különösen a politika világát. Bizonyos módon rövidzárlatot kell létrehozni, hogy létrejöjjön a kapcsolat közöttük, oly módon, hogy az igazi élet befolyással lehessen a társadalomra, hogy ne lehessen azt többé figyelmen kívül hagyni.

Stuttgart alkalom lehetne erre”.

 

Adja az Ég, hogy így legyen!

 

Köszönöm, hogy meghallgattak.

 

 

[1] Robert Scumann, Franciaország külügyminsztere, Nyilatkozat a párizsi Órateremben, 1950. május 9.