„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.” (Zsolt 126(125),5)

Isten kiszabadította népét a babiloni fogságból, és folytonosan közbeavatkozott történelme során, valahányszor levertnek, bátortalannak, rosszrahajlónak látta övéit. E havi igénk annak a zsoltárnak egyik sora, ami ezt a határozott és egyértelmű közbelépést énekli meg.

A kép találó, tömören kifejezi mindegyikünk történetét: egyrészről ott a bizonytalanság, a magvető aggodalma, aki a földre bízza a vetést (vajon jó lesz-e az időjárás? kikel-e a mag?), másrészről ott a várva várt aratás öröme.

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”

Amikor az életünkre gondolunk – írja Chiara Lubich –, sokszor idillinek képzeljük el: „Jönnek a napok egymás után, elgondoljuk, hogy egyik jobb lesz, mint a másik: jól végzett munka, tanulás, pihenés, meghitt órák családi körben, találkozások, összejövetelek, sport, szórakozás, minden rendben és békében. (…) Az ember szívében mindig ott a remény, hogy a dolgok így történnek, és csakis így.

Valójában azonban szent utazásunk másképp alakul, mert Isten másnak akarja. Megenged vagy akar bizonyos dolgokat, hogy létünk igazi értelmet nyerjen, és elérjük azt, amiért teremtettünk. Ezért érnek bennünket fizikai és lelki fájdalmak, betegségek, ezer meg ezer szenvedés, melyek inkább szólnak a halálról, mint az életről.

Hogy miért? Isten talán a halált akarja? Nem. Isten az életet szereti, a teljes és gyümölcsöző életet, amit minden jóra, biztonságra, békére törekvésünkkel együtt sem tudnánk mi elképzelni soha.”[1][1]

Ő a magvető, aki elhinti a magot, és annak el kell halnia: ebben ott van minden fáradozásunk és szenvedésünk jele; és Ő az arató is, aki begyűjti a halálból fakadó életet, a duzzadó kalászt: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad; de ha elhal, sok termést hoz.”[2][2]

„Isten azt akarja, hogy életünk folyamán megtapasztaljunk egy bizonyos halált, vagy olykor többféle halált, azért, (…) hogy gyümölcsöt teremjünk, és nem hozzánk, egyszerű emberekhez, hanem őhozzá méltó műveket alkossunk. Ez az életünk értelme az Ő szemében: gazdag, teljes, túláradó élet, olyan élet, mely az övét tükrözi.”[3][3]

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”

Hogyan éljük ezt az igét? Chiara, aki Isten igéjének valóra váltására tanít minket, így ír: „Értéket kell tulajdonítanunk a fájdalomnak. Legyen az kicsi vagy nagy, oda kell figyelnünk rá (…). Különösen értékelnünk kell azt a fáradságot, azt az áldozatot, amely együtt jár a felebarát iránti szeretettel, mert ez jellegzetes kötelességünk.”[4][4] Olyan fájdalom ez, mely életet szül.

Tegyünk mindent úgy, hogy soha ne adjuk fel, akkor sem, ha nem látjuk munkánk eredményét! Tudnunk kell, hogy időnként „más az, aki vet, és más az, aki arat”[5][5]. Mi lesz gyermekeinkkel, akiket a lehető legjobban próbálunk nevelni? Ki látja majd meg társadalmi és politikai ténykedésünk gyümölcsét? Soha ne fáradjunk bele, hogy jót tegyünk[6][6], mert meglesz a gyümölcse mindenképpen. Lehet, hogy idővel, vagy máshol, de egyszer csak termőre fordul.

Van egy remény, bizonyosság, biztos cél életünk folyamán: az időnként nyomasztó nehézségek, próbatételek és ellentétek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy örömre, boldogságra jussunk.

„Akkor hát előre! Tekintsünk messzebbre a fájdalmaknál! Ne csak a bizonytalanságot, a próbatételt nézzük… Lássuk meg az aratást, mert az is el fog következni!”[7][7]

„Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak.”

Patrícia, a huszonkét éves joghallgató egy főosztályvezető közvetlen munkatársa lett. Így mondta el történetét: „Már munkába állásomkor elhatároztam, hogy próbálom jól végezni a munkámat, és odafigyelek a kapcsolataimra is a kollégákkal: érezzék, hogy értékelik őket.”

Sokszor viszont az árral szemben kell megvédeni az elveinket, vállalva a következményeket. Patríciával is így történt: „Egy magas beosztású munkatársam bizonyos kiváltságokat élvezett, és az is nyilvánvaló volt, hogy tisztességtelenül viselkedik. Éreztem, hogy meg kell mondanom neki.”

Mivel Patrícia kimondta véleményét, elbocsátották az állásából. „Borzasztóan szenvedtem, mégis nyugalom töltött el, mert tudtam, hogy így kellett tennem.” Nem veszítette el a reményt, mindennél erősebb maradt benne a tudat, hogy van egy Atyja, akinek minden lehetséges, aki mindennél jobban szereti őt. A paraguayi gazdasági helyzetet és munkanélküliséget ismerve hihetetlennek tűnik, mégis – még aznap este – két állásajánlattal is megkeresték. Sőt, az új munkája jobb, és inkább megfelel a végzettségének.

Fabio Ciardi és Gabriella Fallacara gondozásában

Február 28, szerda, 06:00:00

Életige – Életige – 2007. március