„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik” (Jer 17,7) …. …

 

A legjobb, amit csak tehetünk, ha életünket annak a kezébe helyezzük, akitõl ajándékba kaptuk. Történjék bármi, benne vakon megbízhatunk: Õ a Szeretet, és a javunkat akarja.

Jeremiás próféta, amikor errõl az „áldásról” beszél, a bõvizû folyó mellé ültetett fa képét idézi, ezt a bibliai hagyományban kedvelt hasonlatot. Neki nem kell a hõségtõl félnie, mert gyökerei táplálékhoz jutnak, lombja mindig zöldell, és bõven termi gyümölcseit.

Míg, aki Isten helyett másban remél – például a hatalomban, a gazdagságban, a befolyásos ismerõsökben –, azt a szikes pusztában sorvadozó terméketlen cserjéhez hasonlítja.

 

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”

 

Az Úrhoz fordulunk, amikor úgy tûnik, elveszett minden remény: egy gyógyíthatatlan betegségben, a hirtelen életveszélyben, vagy amikor egy adósságból nem tudunk kimászni. Nem is lehet másképp. Tudjuk: ami lehetetlen az embernek, lehetséges Istennek. Ha neki minden lehetséges[1][1], akkor miért ne hozzá fordulnánk életünk minden egyes pillanatában?

Az élet igéje állandó közösségre hív az Úrral. Jóval többre a kéréseinknél, amikkel így is kénytelenek vagyunk hozzá fordulni. Hiszen az Õ segítségére mindig rászorulunk. „Áldott”, vagyis az öröm és az élet teljességét találja meg, aki Istenbe kapcsolódik, bizalommal telve, mert hisz az Õ szeretetében.

Közeli Isten Õ, aki mélyebben él bennünk, mint mi önmagunk; velünk van, és szívünknek minden dobbanását ismeri. Megoszthatjuk vele örömeinket, fájdalmainkat, aggodalmainkat, terveinket. Nem vagyunk egyedül, még a legsötétebb és legnehezebb pillanatokban sem. Teljesen rábízhatjuk magunkat, Õ soha nem fog félrevezetni.

 

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”

 

Chiara Lubich megállapítja, hogy ennek a bizalomnak különleges kifejezõdése, amikor „kettesben” dolgozunk vele.

Idõnként annyira kínozhatnak aggodalmaink bizonyos helyzetek vagy adott személyek miatt, amikkel-akikkel nincs lehetõségünk személyesen törõdni, hogy képtelenek leszünk jól tenni azt, amit Isten kér tõlünk a jelen pillanatban. Szeretnénk közel lenni szeretteinkhez, ott lenni a mellett, aki szenved, próbatételen megy át vagy beteg. Azt kívánjuk, hogy megoldódjanak a kusza helyzetek, sietnénk a háborúban szenvedõ népek, a menekültek, az éhezõk megsegítésére…

Tehetetlennek érezzük magunkat! Épp ekkor kell Istenben bíznunk a leginkább – néha akár a hõsiességig. Chiara példát is hoz: „Semmit nem tehetek most a helyzetembõl adódóan?… Jó, akkor azt teszem, amit Te kérsz tõlem pillanatról pillanatra: jól tanulok, takarítok, imádkozom, jól látom el a gyermekeimet… És majd Isten kibogozza a csomót, megvigasztalja a szenvedõt, megoldást talál a váratlan nehézségre.”

Chiara ezzel fejezi be: „Két személynek a munkája ez, tökéletes közösségben, ami tõlünk nagy hitet kér Istenben, az Õ szeretetében gyermekei iránt, ugyanakkor olyan helyzetet teremt, amiben kiérdemeljük Isten bizalmát.

Ez a kölcsönös bizalom csodákra képes.

Látni fogjuk: amit nem tudtunk mi elérni, ténylegesen eléri azt Valaki más, és megoldja, ezerszerte jobban.

Ennek a hõsies bizalomnak meglesz a jutalma. Behatárolt életünk új dimenziót ölt: kapcsolatot találunk majd a Végtelennel. (…) Egyre nyilvánvalóbbá válik – hiszen meg is tapasztaljuk –, hogy valóban gyermekei vagyunk egy Atyának, Istennek, aki mindenható.”[2][2]

 

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik”

 

„Csörgött a telefon – mesélte Rina, aki idõs kora miatt már nem tudott otthonról kimozdulni. – A velem egykorú hölgynek jó ideje küldöm az élet igéjét. Haldoklott a testvére, és õ nem tudta, mitévõ legyen. A nyaralások idõszakában még nehezebb ápolót találni, ráadásul olyan valaki mellé, aki az utóbbi években koldusbotra jutott. Barátnõm fájdalma az enyém lett, és ugyanolyan tehetetlennek éreztem magamat, mint õ. Mit csináljak, ha messze lakom, négy fal közé kényszerülve? Szerettem volna vigasztalni legalább, de egyetlen bátorító szóra se voltam képes. Csak azt ígértem, hogy gondolok rá, sõt, imádkozom érte.

Este, amikor társaim hazaértek a munkából, együtt bíztuk Istenre, szívébe helyezve mindezt az aggodalmat és bizonytalanságot.

Éjszaka felébredtem, magam elõtt láttam a magányos, haldokló koldust. Újra elaludtam, de föl-fölriadtam. Mindannyiszor az Atyához imádkoztam: „A te gyermeked, nem hagyhatod õt. Te törõdj vele!”

Néhány nappal késõbb barátnõm újra felhívott. Elmondta, hogy múltkori beszélgetésünk után nagy békét érzett magában: „Képzeld, a testvéremet el tudtuk vinni kórházba, ahol segítettek rajta és enyhítették a fájdalmait. A szenvedés megtisztította õt, készen állt a halálra. Békésen távozott, miután magához vette az Eucharisztiát.”

Nagy hálát éreztem legbelül, és az Úrba vetett bizalmam tovább erõsödött.”

 

Fabio Ciardi atya és Gabriella Fallacara

Február 01, csütörtök, 10:36:41

Életige – Életige – 2007. február