„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.” (Zsolt 83(84),6)

A költő, akinek verséből az életigét vettük, a jeruzsálemi templomba zarándokolt. Szívesen maradt volna, mint a fecske, mely ott készített fészket magának, de vissza kellett térnie szülőföldjére. Vágyódva gondolt vissza az Úr „kedves hajlékára”, ahol megtapasztalta Isten jelenlétét. Elhatározta hát, hogy visszatér, és újból elindul Jeruzsálem felé. „Szent utazás” lesz ez, mely ismét „Isten színe elé” vezeti őt. Mint minden kultúrában és vallásban, az utazás itt is az életről szóló hasonlat.

 

A zarándokút – más szóval „szent utazás” – Isten felé vezető utunkat szimbolizálja. Olyan cél felé haladunk ugyanis, melyet nem „halálnak” kellene neveznünk, hanem „találkozásnak”, mert egy új élet kezdete az Istennel való találkozásban. Mindannyiunk sorsa ez, Ő hívott erre minket.

Miért ne alakíthatnánk úgy az életünket, hogy szem előtt tarjuk azt a célt, amely ránk vár? Miért ne válhatna életünk, az egyetlen életünk, utazássá, szent utazássá, hiszen Szent az, aki vár minket?

 

Igen, mert mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy szentté váljunk Isten szívének szándéka szerint[1][1]. Isten, aki mindannyiunkat végtelenül szeret, megálmodott és kijelölt számunkra egy utat, amelyen haladnunk kell, és egy bizonyos célt, amelyet el kell érnünk.

 

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

 

Köztudott, hogy olyan korban élünk, mely a sokszor féktelen aktivizmust és hatékonyságot hirdeti. Felértékel bizonyos foglalkozásokat, másokat pedig alábecsül. Félelemből el akarja titkolni az élet egyes pillanatait, azzal ámítva magát, hogy így el is törölheti őket…

Talán minket is befolyásolnak az ezekhez hasonló tendenciák, vagy akadályozzák, hogy tisztán lássunk. Megeshet, hogy emiatt fölöslegesen pazaroljuk energiánkat. Néha haszontalannak tűnhetnek a pihenésre szánt napok, fölöslegesnek az imádságra szánt idő; vagy akadályozó tényezőnek tekintjük azokat a betegségeket és nehézségeket, amelyeket Isten enged meg életünk során, szeretet-tervének megvalósítása érdekében.

 

Miként induljunk, vagy hogyan térjünk rá újra komoly elhatározással a „szent utazás” ösvényére? Nem nehéz rájönni: úgy, hogy nem a saját akaratunkat tesszük, hanem Istenét. Követnünk kell ezt az akaratot az élet jelen pillanatában, annak tudatában – és ez nagy ajándék –, hogy így minden tettünket egy külön kegyelem kíséri, az „aktuális kegyelem”, amely megvilágosítja értelmünket, és jó irányba viszi érzékenységünket és akaratunkat.

 

A kifejezetten vallásos meggyőződés nélküli ember is alkothat remekművet az életéből, ha következetesen az őszinte erkölcsi elkötelezettség útján halad.

 

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

 

Ha életünk „szent utazás”, amelyet az Isten akarata által kijelölt úton teszünk meg, akkor napról napra előre kell haladnunk. A bennünket ösztönző szeretet azt kéri, hogy növekedjünk, hogy javítsunk. Nem elégedhetünk meg azzal, ahogyan tegnap éltünk. „Ma jobban, mint tegnap” – így kell biztatnunk magunkat újra és újra…

És ha megtorpanunk? Amikor visszacsúszunk, mert régi hibáinkba estünk, vagy mert lusták voltunk? Engedjük, hogy hibáink elbátortalanítsanak, és hagyjunk fel elhatározásunkkal? Nem! A jelszó ezekben a pillanatokban: „újrakezdeni”.

 

Újrakezdeni úgy, hogy Isten irgalmába helyezzük múltunkat, minden hibájával, bűnével együtt.

 

Újrakezdeni úgy, hogy minden bizalmunkat Isten kegyelmébe, és nem saját képességeinkbe helyezzük. Talán nem azt mondja az életige, hogy Őbenne erőre találunk? Induljunk minden nap úgy, mintha az első nap lenne!

 

Mindenekelőtt pedig haladjunk együtt, a szeretet kötelékében, segítve egymásnak! A Szent lesz közöttünk, és Ő lesz utunkká. Világosan meg fogja velünk értetni, hogy mi Isten akarata, és megadja a vágyat és képességet arra, hogy meg is valósítsuk. Ha egyek vagyunk, minden könnyebb lesz, és elnyerjük azt a boldogságot, amelyet azoknak ígért, akik nekiindulnak a „szent zarándokútnak”.

 

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül.”

 

Egy barátom jutott eszembe.

Enzo Fondi 22 évesen, 1951-ben döntött úgy, hogy teljesen Istenért akar élni a születőfélben lévő Fokoláre Mozgalomban, Rómában. Miután megszerezte sebészorvosi diplomáját, egy lipcsei kórházba ment dolgozni, hogy tanúságot tegyen az evangéliumi szeretetről a „vasfüggönyön” túl. Később pappá szentelték. Az Egyesült Államokba ment, hogy oda is elvigye ugyanezt az üzenetet.

 

Utolsó éveiben a vallások közötti párbeszéd előmozdításáért végzett munkája különböző országokba és tevékenységre hívta őt, de célja mindig ugyanaz maradt: Istent követni, az Ő akaratát. „Szent utazását” 2001 utolsó napján fejezte be: a számítógép előtt találták meg a munkahelyén, fejét az asztalra támasztva. Arca derűs volt, árnyéka sem látszott rajta a fájdalomnak. Úgy tűnt, mintha nem is halott lenne, hanem csak átlépett volna az egyik „szobából” a másikba.

 

Halála előtt 15 nappal ezt írta: „Az ember végső akarata a végrendelete. Számomra Isten végső akarata az, amit most kér tőlem. Nincs más ezen kívül. Utolsó kívánságom az, hogy tökéletesen tudjam teljesíteni Isten végső akaratát, amelyet tőlem kér, bármi legyen is az. Nem tudom, hogy valójában melyik lesz Istennek az az akarata, amelyet az életemben legutoljára tenni fogok. De valamit tudok: hogy – mint a mostani pillanathoz is – meglesz az aktuális kegyelmem, amely olyan mértékben segít majd, hogy megtegyem, amilyen mértékben megtanulom kihasználni ezt a kegyelmet azáltal, hogy jól élem a jelent.”

 

Chiara Lubich

November 30, csütörtök, 06:00:00

Életige – Életige – 2006. december