„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6)

 

A hétköznapi szóhasználatban az „igazság” szó az emberi jogok tiszteletét, az egyenlőség igényét, az emberi javak egyenlő elosztását vagy a törvények végrehajtására hivatott szervezeteket juttatják eszünkbe.

Ez lenne az az igazság, amelyről Jézus a „hegyi beszédben” szól, ahol a boldogságokról beszél? Részben igen, de mindez olyan, tágabb értelemben vett igazságból következik, mely magában foglalja a kapcsolatok összhangját, az egyetértést, a békét.

Az éhség és a szomjúság szó az egyén alapvető szükségleteire utal, az emberi szív legmélyebb, csillapíthatatlan vágyának szimbóluma. Lukács evangéliumában Jézus egyszerűen így fogalmaz: „Boldogok vagytok, hogy most éheztek.”[1][1] Máté pedig elmagyarázza, hogy az ember éhsége Isten utáni éhség, amelyet csak Ő elégíthet ki teljesen. Szent Ágoston is ezt erősítette meg a Vallomások elején: „Mert magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”[2][2]

Jézus pedig ezt mondta: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!”[3][3] – miközben Ő maga is Isten akaratával táplálkozott[4][4].

Az igazság tehát bibliai értelemben azt jelenti, hogy Istennek az emberiségről alkotott terve szerint élünk, szeretetben eggyé kovácsolódott családként.

 

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

 

Az igazság iránti vágy és annak keresése öröktől fogva az ember lelkébe van írva, Isten helyezte a szívünkbe. Mégis, a történelem során tapasztalható fejlődés ellenére, még mindig meglehetősen távol állunk Isten tervének teljes megvalósulásától. A ma is dúló háborúk, a terrorizmus és az etnikai konfliktusok – ezek mind a fennálló társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyűlölet jelei.

Az emberek közötti harmónia hiánya nemcsak jogi eredetű, vagyis nemcsak az együttélést szabályozó törvények hiányából fakad. Mélyebb erkölcsi és lelki gyökerei vannak, és függ attól, hogy milyen értéket tulajdonítunk az embernek, hogy hogyan tekintünk a másikra.

Ugyanez érvényes gazdasági téren is: a fejlődésben való visszamaradottság fokozódása, a szegények és gazdagok közötti szakadék mélyülése és a javak egyenlőtlen elosztása nemcsak bizonyos gazdasági rendszerek rovására írható, hanem mindenekelőtt az emberektől függő kulturális és politikai választások következménye.

Amikor Jézus azt kéri, hogy kabátunkat is adjuk oda annak, aki a köpenyünket kéri, és hogy tegyünk meg kétezer lépést azzal, aki ezer lépésre kényszerít[5][5], akkor olyan „többletre” mutat rá, olyan nagyobb igazságra, mely felülmúlja a törvények puszta betartását. Olyan igazság ez, amely a szeretet megnyilvánulása.

Ha hiányzik a szeretet, a személy tisztelete és a szükségleteire való odafigyelés, akkor személyes kapcsolataink korrektek lehetnek, de bürokratikussá is válhatnak, és képtelenek lesznek kielégíteni az emberi igényeket. Szeretet nélkül sohasem születik meg a valódi igazság, a javak megosztása a szegények és gazdagok között; az a figyelmesség, mely tekintetbe veszi minden ember egyéni sajátosságait, és azt a konkrét helyzetet, amelyben él. A javak nem cserélnek gazdát maguktól: a szíveknek kell megmozdulniuk, és mozgásba hozniuk őket.

 

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

 

Hogyan éljük ezt az életigét?

Tekintsünk úgy a felebarátra, hogy észrevegyük, ki is ő igazából: nem csupán egy emberi lény, akinek jogai vannak és alapjában véve mindenkivel egyenlő, hanem Jézus élő képmása.

A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel, amellyel az Atya szereti őt. Késznek kell lennünk nagy áldozatokra érte, még a legnagyobb áldozatra is: „életünket adni testvéreinkért”[6][6].

Kölcsönös ajándékozásban kell élnünk, megosztva vele lelki és anyagi javainkat, hogy egyetlen család legyünk.

Ha így élünk, beteljesedik majd az Isten által elgondolt testvéri és igazságos világ utáni vágyunk. Ő maga jön majd el közénk, és jelenlétével eltölt minket.

 

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.”

 

Valaki így mesélte el egy munkahelyi felmondás történetét: „Munkahelyem nemrégiben egybeolvadt egy hasonló profilú másik céggel. Az egyesülés után megkértek, hogy nézzem át az alkalmazottak listáját, mert az átszervezés miatt hármat közülük el kell bocsátani.

Ez a rendelkezés viszont nemcsak megalapozatlannak tűnt számomra, hanem egyenesen elsietettnek, elhamarkodottnak. Senki sem gondolt azokra az emberi következményekre, amelyeket ez a döntés az érintettek és családtagjaik számára hoz. Mit tegyek? Eszembe jutott az életige. Az egyetlen megoldás, ha úgy teszek, mint Jézus: elsőként szeretek. Beadtam a felmondásomat, azzal az indokkal, hogy nem írom alá a három elbocsátást.

A felmondásomat visszautasították, sőt megkérdezték tőlem, hogyan oldanám meg az alkalmazottak új munkarendbe való beillesztését. Átnyújtottam a személyzet beosztásával kapcsolatos, nálam lévő kész tervezetet, amely sokkal hatékonyabban kamatoztatta mindenkinek a munkaerejét a különböző területeken. Javaslatomat elfogadták, így mindannyian ott maradhattunk a munkahelyünkön.”

 

Chiara Lubich

Október 31, kedd, 14:58:53

Életige – Életige – 2006. november