Életige – 2006. május
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (Ap. Csel. 10,34-35)
Isten nagylelkű! Az ő szemében nem létezik a népek és nemzetek, a nyelvek és népcsoportok közötti megosztottság. Mindannyian az Ő gyermekei vagyunk, azonos méltósággal.
A jeruzsálemi első keresztények csak üggyel-bajjal tudták elfogadni ezt a világos és egyetemes mentalitást. Mivel mindannyian ugyanabból a népből származtak, amelyről tudták, hogy az a választott nép, nehezen tudtak hitelesen testvéri kapcsolatokat építeni más népek fiaival. Sőt, megbotránkoztak azon, hogy Péter a tengerparti Cezáreában bement Cornelius – egy római tisztségviselő, egy idegen – házába. Hiszen semmi közük az idegenekhez!
Istennek viszont senki sem idegen.
Ő „fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek”[1]. Isten mindenkit szeret, különbségtétel nélkül.
Ezt erősítette meg Péter is a római katona jelenlétében, túllépve azokon az előítéleteken, amelyek elválasztották őt a más népekhez tartozóktól:
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ha Isten így tesz, akkor nekünk, az Ő gyermekeinek is így kell cselekednünk: ki kell tárnunk a szívünket, át kell szakítanunk minden gátat, és meg kell szabadulnunk mindenfajta szolgaságtól.
Igen, ugyanis nem egyszer a megosztottságok rabszolgái vagyunk szegények és gazdagok, a különböző nemzedékek, a feketék és fehérek, a kultúrák és a nemzetek között. Milyen sok előítélet van bennünk a bevándorlókkal, a külföldiekkel szemben! Milyen sok közhely terjedt el azokról, aki különböznek tőlünk! Ezekből fakad a bizonytalanság, az identitásunk elveszítésétől való félelem, az intolerancia
De léteznek ezeknél sokkal fondorlatosabb akadályok is, amelyek elválasztják a mi családunkat a szomszéd családtól, a mi vallási csoportunkat a másik vallás képviselőitől; elválasztják egymástól városunk lakónegyedeit, a pártokat, a sportklubokat. Mindez bizalmatlanságot, süket és mélyen gyökerező ellenérzést, elmérgesedett ellenségeskedést szül.
Ha mellettünk áll Isten, aki nem tesz különbséget az emberek között, hogy is ne élesztenénk fel szívünkben az egyetemes testvériség érzését? Ha egyetlen Atya gyermekei vagyunk, ráébredhetünk arra, hogy testvérei vagyunk mindenkinek, akivel kapcsolatba lépünk.
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ha tehát mindannyian testvérek vagyunk, akkor mindenkit szeretnünk kell, a mellettünk lévőktől kezdve, szüntelenül. Így szeretetünk nem plátói, elvont szeretet lesz, hanem konkrét szolgálat.
Olyan szeretet lesz bennünk, amely képes elébe menni másoknak, képes párbeszédet kezdeményezni, azonosulni a másikkal, aki kellemetlen helyzetben van. Magára tudja venni terheit, aggodalmait annyira, hogy a másik úgy érzi, hogy különbözősége ellenére megértették és befogadták őt, és érzi, hogy feltárhatja előttünk az összes kincset, amelyet magában hordoz.
Olyan szeretet lesz bennünk, amely élő és cselekvő kapcsolatokat tart fenn a legkülönbözőbb meggyőződésű emberek között, és ezeket arra az „aranyszabályra” építi – „tedd azt másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek” –, amely minden szent könyvben és mindenki lelkiismeretében ott van.
Olyan szeretet ez, amely mozgásba hozza a szíveket, hogy megvalósuljon a közösség; amely úgy szereti a másik hazáját, mint a sajátját; amely új struktúrákat hoz létre abban a reményben, hogy meg lehet szüntetni a háborúkat, a terrorizmust, a viszályt, az éhínséget, a világ ezernyi baját.
„Isten nem személyválogató. Ellenkezőleg, kedves előtte bármelyik nép fia, aki féli őt, és igazságot cselekszik.”
Ezt tapasztalta meg egyik első római társnőm, Fiore, és egy katolikus, fiatal, guatemalai bennszülött lány, Moira. Ő a Kacjchichel maja dinasztia leszármazottja, 11 testvére közül a legidősebb. A bennszülöttek nagymértékű diszkriminációja erős kisebbségi érzés kialakulásához vezetett bennük a meszticekkel, és különösen a fehérekkel szemben.
Moira így mesélte el találkozását Fioréval, aki nem volt „személyválogató”, az emberek szívéhez szólt, minden akadályt ledöntve: „Sohasem felejtem el, hogy Fiore milyen kitörő szeretettel fogadott. Irántam való szeretete Isten szeretetét tükrözte számomra.
Indián kultúrámból és családi neveltetésemből fakadóan zárkózott voltam és kemény, így mindenkit távol tartottam magamtól. Fiore lett a mesterem, vezetőm és példaképem. Segített, hogy kilépjek önmagamból, hogy bizalommal közeledjek mások felé. Az ő tanácsára folytattam tanulmányaimat. Mellettem állt és biztatott, amikor a kulturális és módszerbeli különbségek miatt ott akartam hagyni mindent. Ennek köszönhetőe
n titkárnői végzettségre tettem szert.
Mindenekelőtt emberi méltóságom tudatát adta vissza. Segítségével felül tudtam múlni azt a kisebbrendűségi érzést, amelyet mint bennszülött, bélyegként viseltem. Kislány korom óta arról álmodtam, hogy felszabadító harcot indítok népemért, de Fiore megértette velem, hogy magamon kell kezdenem. Nekem kell »újjá« lennem, ha azt akarom, hogy »új nép« szülessen.”
Ha szeretjük az Ideált, akkor Istennel, aki velünk van, és aki nem személyválogató, – Moirához hasonlóan – új álmokat szőhetünk: „Istennek kimondott igenemmel kitártam egy kaput, amelyen keresztül az Ideált vihettem népemnek, amely családomban már részben meg is valósult.”
Chiara Lubich
április 28, péntek, 22:39:21
Életige – Életige – 2006. május