„Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5)

Az elcsüggedt ember kérése ez a tanítványok részéről: időnként ők is meginogtak. Milyen sokszor megfeddte őket Jézus az evangéliumban amiatt, hogy kevéssé hisznek![1] Még Pétert is – a „sziklát”, amelyre később egyházát építette – meg kellett intenie „kicsinyhitűségéért”[2] , és imádkoznia kellett érte, hogy meg ne fogyatkozzék a hite .[3]
A hit növelése iránti kérés valójában minden keresztény fohásza, hiszen életünk során mindannyiunk hite mutathat ingadozásokat. Lisieux-i szent Teréz is, aki pedig egész életében igen mély, gyermeki kapcsolatban állt Istennel, élete utolsó 18 hónapjában erős hitbeli próbatételeken ment át. Úgy mesél erről a próbatételről, mint egy égig érő falról, amely eltakarja a csillagokat .[4]

„Növeld bennünk a hitet!”

Bár tudjuk, hogy Isten a Szeretet [5], mégis tény, hogy gyakran úgy élünk, mintha egyedül lennénk a földön. Mintha nem lenne Atyánk, aki szeret bennünket és velünk van, aki mindent tud rólunk, még a hajunk szálát is számon tartja [6], aki mindent a javunkra fordít, jótetteinket és megpróbáltatásainkat egyaránt.
Magunkévá kellene tennünk János evangélista szavait: „… és mi hittünk a szeretetben” .[7]
Hinni ugyanis azt jelenti: érezzük, hogy Isten törődik velünk, és szeret minket. Azt jelenti: tudjuk, hogy Istennek mindenre gondja van: minden imánkra, szavunkra, mozdulatunkra, minden szomorú, örömteli vagy közömbös eseményre, minden betegségre, valóban mindenre az általunk fontosnak tartott dolgoktól a legkisebb cselekedetig, gondolatig vagy érzésig.
Isten a Szeretet, és ennek logikus következménye, hogy teljes bizalmunkat Őbelé helyezzük. Így meghitt kapcsolatunk alakulhat ki vele: gyakran beszélünk hozzá, elé tárjuk ügyeinket, elhatározásainkat, terveinket. Mindannyian ráhagyatkozhatunk szeretetére, és biztosak lehetünk abban, hogy megért, megerősít és segít bennünket.

„Növeld bennünk a hitet!”

A tanítványok kérésére Jézus így válaszol: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok majd az eperfának: Szakadj ki tövestül és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.”[8] „… mint a mustármag”: Jézus nem a hit nagyságára helyezi a hangsúlyt. Inkább hiteles hitet kér, amely Őrá épül. Ezért bármit remélhetünk, ugyanis nemcsak a saját képességeinkben bízunk.
Ha hiszünk – mégpedig egy olyan Istenben, aki szeret minket – , szertefoszlik a képtelenség érzése. Hihetünk abban, hogy „tövestül kiszakad” a közöny és az önzés, mely gyakran körülvesz bennünket, és ott él a mi szívünkben is. Hihetjük, hogy megoldódik minden családi széthúzás, hogy földünk elindul az egység felé a nemzedékek, a társadalmi csoportok és az évszázadok óta megosztott keresztények között. Hihetjük, hogy kibontakozik az egyetemes testvériség a különböző vallások hívei, a népek és embercsoportok között… Abban is hihetünk, hogy az emberiség eljut majd oda, hogy békében éljen. Igen, minden lehetséges, ha hagyjuk, hogy Isten cselekedjen. Neki, aki Mindenható, semmi sem lehetetlen.

„Növeld bennünk a hitet!”

Hogyan éljük ezt az életigét? Hogyan növekedjünk hitünkben?
Mindenekelőtt úgy, hogy kérjük Istentől, különösen akkor, amikor elárasztanak bennünket a nehézségek és a kételyek, a hit ajándékát. „Uram – kérhetjük Tőle – , add, hogy megmaradjak szeretetedben! Kérlek, hogy egyetlen pillanatig se éljek anélkül, hogy érezném, észrevenném, hinném vagy megtapasztalnám azt, hogy szeretsz engem, hogy szeretsz minket!”
Aztán pedig szeretnünk kell. A szeretet által hitünk erős lesz, gyémántkeménységű. Nemcsak hinni fogunk Isten szeretetében, hanem valóságosan érzékelni is fogjuk lelkünkben, és „csodákat” fogunk látni magunk körül.
Ezt tapasztalta meg egy angol lány is: „Egy nap édesanyám közölte velem, hogy otthagyja édesapámat, és másik lakásba költözik. Nagyon megrázott a hír, szinte kétségbeestem, de nem mondtam neki semmit. Máskor biztos elmenekültem volna, vagy bezárkóztam volna a szobámba zenét hallgatni… Most viszont, mivel elhatároztam, hogy az evangéliumot akarom élni, éreztem, hogy ott kell maradnom ebben a fájdalmas helyzetben, és igent kell mondanom erre a keresztre. Láttam, hogy itt az alkalom, hogy higgyek az Ő szeretetében, minden látszat ellenére.
Azután – félretéve saját véleményemet – próbáltam szeretettel meghallgatni édesanyámat, amikor kitört belőle mindaz, amit édesapámról gondolt. Megtaláltam a módját annak is, hogy közel maradjak édesapámhoz.
Néhány hónap elteltével a szüleim már azon voltak, hogy rendezzék kapcsolatukat. Megdöbbentett, amit akkor édesanyám mondott: „Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy elválok? A te reagálásod volt az, ami elgondolkodtatott, hogy talán rosszul döntöttem.”
Pedig nem is mondtam neki semmit, csak egy csöndes igent Jézusnak, és biztos voltam abban, hogy Ő törődik majd mindennel.”

Chiara Lubich

[1] vö. Mt 8,26; 16,8; 17;20
[2] Mt 14,31
[3] vö. Lk 22,32
[4] vö. Egy lélek története, kézirat
[5] vö. 1 Jn 4,8
[6] vö. Mt 10,30
[7] 1 Jn 4,16
[8] Lk 17,6

Szeptember 10, péntek, 11:28:34

Életige – Életige – 2004. október