„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62)

Jézus nemrég határozta el, hogy elindul a hosszú Jeruzsálem felé vezető úton, hogy beteljesítse küldetését.[1][1]Néhányan követni akarják Őt, ám Jézus figyelmezteti őket, ha Vele tartanak, ez komoly döntést jelent. Fáradságos út áll előttük, amely ugyanolyan bátorságot és eltökéltséget kíván tőlük, mint amilyennel Ő akarja maradéktalanul megvalósítani az Atya akaratát.

Jézus tudja, hogy a kezdeti lelkesedés után elbátortalanodhatunk. Röviddel azelőtt beszélt erről a magvetőről szóló példabeszédében. A köves talaj, amelyre a magok hullottak, azok, „akik meghallgatják az igét, be is fogadják örömmel, de nem ver bennük gyökeret. Egy ideig hisznek, de a kísértés idején elpártolnak.”[2][2]

Jézus azt akarja, hogy radikálisan kövessük őt, ne csak félig-meddig, egyszer igent mondva, máskor nemet. Ha valaki Istenért és az Ő országáért kezd el élni, nem fordulhat vissza, hogy ismét magához vegye azt, amit már otthagyott; hogy úgy éljen, mint korábban, egykori önző érdekeire gondolva.

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

Amikor Jézus meghív bennünket, hogy kövessük Őt – amit más-más módon mindannyiunkkal megtesz -, olyan új világot tár szemünk elé, amelyért megéri szakítani múltunkkal. Néha mégis úrrá lesz rajtunk a nosztalgia, vagy az evangéliuminak ritkán mondható közgondolkodás kezd hatni ránk.
Ekkor jönnek a nehézségek. Egyrészről Jézust akarjuk szeretni, másrészről engedni akarunk ragaszkodásainknak, gyengeségeinknek, középszerűségünknek. Követni akarjuk Őt, de sokszor felbukkan a kísértés, hogy visszaforduljunk, hogy saját utunkat járjuk, hogy egy lépést tegyünk előre, aztán kettőt hátra…

Ez az Életige következetességről, kitartásról, hűségről szól. Ha már megtapasztaltuk a megélt evangélium újdonságát és szépségét, akkor láthatjuk, hogy semmi sincs nagyobb ellentmondásban vele, mint a határozatlanság, a lelki restség, a kicsinyesség, a megalkuvás, a felszínesség. Határozzuk el, hogy követjük Jézust, és belépünk abba a csodálatos világba, amelyet feltárt előttünk. Ő megígérte, hogy „aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.[3][3]

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

Mit tegyünk tehát, hogy ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy visszaforduljunk?

Mindenekelőtt ne hallgassunk múltbeli önzésünkre, amikor nem akarunk rendesen dolgozni, teljes figyelemmel tanulni, jól imádkozni, vagy szeretettel elfogadni a nehéz és fájdalmas helyzeteket; amikor rosszat akarnánk mondani valakiről, türelmetlenül viselkednénk, vagy bosszút akarnánk állni. Ellen kell állnunk ezeknek a kísértéseknek, a nap folyamán akár tízszer vagy hússzor is.

Ez azonban még nem elég. Azzal, hogynemetmondunk, még nem megyünk sokra. Sokkal inkább azigenekrevan szükség, hogyigentmondjunk Isten akaratára, és arra, amit testvéreink várnak tőlünk.

Így nagy meglepetések fognak érni bennünket.

Ezt támasztja alá egyik tapasztalatom is.

1944 május 13-án a bombázás miatt lakhatatlanná vált a házunk. Aznap este, hogy biztonságban legyünk, családommal a közeli erdőbe menekültünk. Sírtam, mert megértettem, hogy nem mehetek el Trentóból a szüleimmel, akiket pedig nagyon szerettem. Társnőimben megláttam ugyanis a születőben lévő mozgalmat, ezért nem hagyhattam magukra őket.

Az Isten iránti szeretetnek ezt is le kell győznie? Hagynom kell, hogy családom nélkülem induljon útnak, annak ellenére hogy én voltam akkoriban egyedüli anyagi támaszuk? Megtettem, édesapám pedig áldását adta rám.

Később megtudtam, hogy családom örömmel indult útnak, és helyzetük hamarosan rendeződött.

Én pedig megkerestem társnőimet a romba dőlt házakban és az utcákon. Istennek hála, mindannyian életben voltak. Valaki egy kis la
kást ajánlott fel számunkra. Ez lett az első fokolár, bár akkor ezt még nem tudtuk, de pontosan így történt!

„Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.”

Menjünk tehát mindig előre a ránk váró cél felé, mindig Jézusra szegezve tekintetünket![4][4]Minél inkább eltölt minket az Iránta való szeretet, és megtapasztaljuk annak az új világnak a szépségét, amelynek Ő adott életet, annál jobban elveszíti majd vonzerejét mindaz, amit magunk mögött hagyunk.

Ismételjük magunknak reggelente, amikor új napra virradunk: ma jobban akarok élni, mint tegnap! És ha segít nekünk, próbáljuk meg akár számolni is Istenért és a felebarátért megélt szeretet-tetteinket. Megtapasztaljuk, hogy estére szívünk tele lesz örömmel.

Chiara Lubich

Június 01, kedd, 09:42:19

Életige – Életige – 2004. június