A Fokoláre Mozgalom kezdetétől fogva az egyházat közösségnek látta, úgy, ahogy azt később a II. Vatikáni Zsinat bemutatta. Ebből fakad az iránta való szeretet és az az elköteleződés, hogy megvalósuljon az egyházban az új parancsolat.

Még a negyvenes években, a Mozgalom kezdetekor, magához hívatta a püspök a trentói lányokat. Chiara Lubich aggódott, mert nem tudta ennek az okát. A fiatalok elmentek a Fiera téren levő püspökségre, miután előtte hosszasan imádkoztak. Bemutatták mindazt, amit a városban megvalósítottak. A tények igazi forradalomról tanúskodtak, ami egyre csak növekedett, és aminek nem is voltak igazából tudatában. Később elmondták, teljesen készek voltak arra is, hogy abbahagyjanak mindent, amit addig csináltak ezekben a mesés hónapokban, ha a püspök így kívánta volna. „A püspökben Isten szól hozzánk” – gondolták. És számukra csak Isten volt fontos és semmi más.

Carlo de Ferrari, trentói püspök meghallgatta Chiarát és első társnőit és valami olyat  mondott, ami meg fog maradni a Mű történetében. „Itt Isten keze van jelen.” Jóváhagyta és megáldotta a Mozgalmat és ebben kitartott egészen a haláláig. Hogy egy példát mondjunk, amikor egyre sokasodtak azok a lányok és a fiúk, akik csatlakozni akartak a fokolárhoz, otthagyván otthonukat és javaikat, a püspök jónak látta, hogy kikösse, ez csak a szülők beleegyezésével történhet. Ezzel elősegítette azt, hogy elhallgattassa a Mozgalom ellen irányuló rossz nyelveket.

Chiara és az első társnői számára az egyház olyan valóság volt, melynek létében és fontosságában mindig egészen biztosak voltak. Idővel az egység lelkisége olyan egyházkép kialakításához vezetett, melynek lényege és alapja a kommunió, a közösség.

2000-ben így ír Chiara:

„Az evangéliumnak egy szava, különösen megragad bennünket, Jézus, aki szól: „Aki titeket hallgat (az apostolokat), engem hallgat” (Lk 10,16) (…)  A karizma egészen új módon vezetett be minket magának az egyháznak a misztériumába, hiszen mi magunk is kis egyházként éltünk. Ezzel sok-sok évvel elővételeztük azt a definíciót, amit a Zsinat ad a közösségi egyházról. Az egység lelkisége által megtapasztaltuk és megértettük, hogy mit jelent egyháznak lenni és ezt nagyobb tudatossággal megélni. Megértettük, logikus, hogy így van, hiszen megtapasztaltuk Jézus jelenlétét magunk között.
Mivel a tűzzel élünk együtt, mi is tűzzé válunk, és mivel Jézus közöttük van, mi is másik Krisztussá válunk. Szent Bonaventura azt mondta „Ahol ketten vagy hárman egyek Krisztus nevében, ott van az egyház.” Tertulliánusz szerint: „Ahol hárman (egyek), akkor is, ha világiak, ott van az egyház.”
A köztünk levő Krisztus által, aki egyházzá tesz bennünket, egy igazi szeretet, egy igazi szenvedély születik meg mindnyájunkban iránta. Ebből a szeretetből új módon, értettük meg az egyházat, ahol minden az életről szólt: új módon értettük meg a szentségeket. Új fénnyel teltek meg a dogmák. Az egyház létünk a bennünket egyesítő szeretet közösség erejéből és abból, hogy szorosan kötődtünk az egyház intézményes valóságához is, ez teljes mértékben azzal az érzéssel töltött el bennünket, hogy jó úton járunk. Megtapasztaltuk, hogy az egyház éreztette velünk anyaságát a legnehezebb pillanatokban is.”