A Chiara Lubich körül csoportosuló trentói lányok kalandja nem hagyhatta közömbösen a város akkoriban néhány tízezres lakosságát és persze a helyi egyházat sem. Az első fokolárban lakó lányok magatartása felkavart kicsiket és nagyokat.

A szerényen berendezett lakásban a szegények otthon érezték magukat. A háború következtében kivéreztetett város társadalmi problémáit kimondottan sajátjuknak éreztek a lányok. Kifejezetten hittek abban, hogy sikerül megoldaniuk Trento szociális problémáit, egyszerűen azért, mert hittek az evangélium igéinek igazságában, és szerették az egyik embert a másik után.

Ezt írja Chiara:

„Az összes ige közül karizmánk elsőként az evangéliumban meglevő jellegzetes szeretet igéit hangsúlyozta, melyek minden ember és nem csak a szegények felé irányulnak. Ezt olvastuk az evangéliumban, Jézus ezt mondta: „Bizony mondom nektek: amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)

Korábbi elképzelésünk a felebarátról és a szeretetéről összeomlott. Ha Krisztus jelen volt valamilyen módon mindenkiben, akkor nem különböztethettünk meg senkit hátrányosan és nem részesíthettünk senkit sem előnyben. Szertefoszlottak azok az emberi kategóriák, melyek ilyen csoportokba sorolják az embereket: honfitársak és idegenek, idősek és fiatalok, szépek és csúnyák, antipatikusak és szimpatikusak, gazdagok és szegények. Krisztus mindenkivel azonosította magát. Krisztus ott volt mindenkiben. Minden ember valóságosan egy másik Krisztus, ha a kegyelem meggazdagította lelkét vagy pedig egy másik Krisztus, aki egy lehetséges Krisztus, ha még távol van Tőle.

Így éltünk és közben észrevettük azt, hogy számunkra a felebarát az Istenhez vezető út. Sőt, a felebarát olyannak jelent meg előttünk, mint egy boltív, mely alatt kötelező volt áthaladni, hogy találkozzunk Istennel. Ezt már az első napoktól kezdve megtapasztaltuk. Mekkora volt Istennel az egység az esti imádságban vagy az összeszedettségben, miután egész nap szerettük Őt a felebarátokban!

Ki vigasztalt meg, kitől jött ez az annyira új, szinte égi jellegű belső bíztatás, ha nem Krisztustól, aki maga is élte evangéliumát „adjatok és majd kaptok” (Lk 6,38)? Szerettük Őt egész nap a felebarátokban és Ő pedig szeretett minket. És mennyire javunkra volt ez a belső ajándék! A lelki életből fakadó első tapasztalatok voltak ezek és annak az országnak a valósága, mely nem evilágból való. Ezt a csodálatos utat, a felebarát iránti szeretet útját a Szentlélek mutatatta meg, és lelkiségünk új pillére lett.”