A Chiara Lubich-tól megszületett egység lelkisége nem egy emberi terv kiérlelt megfogalmazását jelenti, nem is egy teológiai kiindulópontot, hanem sokkal inkább határozott és konkrét elköteleződést kér, olyan valamit, ami életet hoz létre.

Az Egyház történetében, az egyes emberek, a szentek és a közösségek életében egy dolog mindig állandó volt, az, hogy az egyes személy tart Isten felé. Ez igaz az egység lelkiségére is, ami azt jelenti, hogy az egyes ember tapasztalata Istennel és Istenben egyedülálló és megismételhetetlen. Az egység karizmájának lelkisége, melyet a Szent Lélek Chiarára bízott, hangsúlyozza a személyes és elengedhetetlen lelki tapasztalat mellett a keresztény élet közösségi dimenzióját.

Nem jelent ez teljes újdonságot, hiszen az Evangélium kitüntetett módon közösségi vonásokkal rendelkezik. A múltban is voltak tapasztalatok, melyek aláhúzták az Isten felé haladó földi lét közösségi jellegét, mindenekelőtt azoknak a lelkiségeknek az esetében, ahol a lelki élet alapja a szeretet volt. Elegendő, ha szent Vazulra és közösségeire gondolunk.

Chiara lelkisége egy eredeti közösségi mód az Isten felé haladáson: egy vagyunk Krisztusba, ahogy János evangéliumában is áll: „Amint te, Atyám bennem vagy és én te benned, úgy legyenek ők is egy mibennünk …” (Jn 17,21). Chiara lelkiségében ez a mondat életstílussá vált.

A „közösségi lelkiséget” előre jelezték a kortárs teológusok és a II. Vatikáni Zsinat is emlékeztetett rá. Karl Rahner például amikor a jövő egyházának lelkiségéről beszélt, akkor azt úgy látta, hogy «a testvéri közösségben a Szent Léleknek ugyanarra az alapvető megtapasztalására lehet szert tenni». A Zsinat pedig az Egyházra, mint Krisztus testére helyezi a hangsúlyt és Isten népére, aki a Szentháromság szeretetének kötelékében van együtt.

Avilai Szent Teréz, egyházdoktor a «belső várkastélyról» beszélt, az egység lelkisége viszont ahhoz járul hozzá, hogy építse a «külső várkastélyt» is, ahol Krisztus van jelen és fénnyel világítja be annak minden részét.