„A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette.” (Mt 13, 45-46)

Ezzel a rövid példabeszéddel Jézus igencsak megmozgatta hallgatósága fantáziáját. Mindenki tisztában volt az igazgyöngy értékével, mely az arannyal a legértékesebb kincsnek számított akkoriban.
Ráadásul az Írás úgy beszél a bölcsességről, azaz Isten ismeretéről, mint olyan értékről, amivel még a „fölbecsülhetetlen drágakövet sem lehet egy sorba állítani.” (Bölcs 7,9)
A példabeszéd egy kivételes, meglepő és váratlan eseményt mond el a kereskedőről, aki – talán egy bazárban – megpillantott egy drágakövet. Óriási értéke pusztán az ő szakértő szemével volt felmérhető. Számolgatni kezdett és látta, mekkora haszonhoz juthat. Úgy döntött, eladja mindenét és megveszi. Ki ne tett volna ugyanígy a helyében?
A példabeszéd legmélyebb mondanivalója, hogy egyedülálló lehetőségünket, a találkozást Jézussal, vagyis a köztünk levő Isten országával – ez az igazgyöngy! – ne szalasszuk el: minden energiánk, és amink csak van, mind erre irányuljon!

„A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette.”

A tanítványok nem először érzik, hogy radikális döntést kell hozniuk, ha követni akarják Jézust, mindenről le kell mondaniuk: a legértékesebb javaikról, mint a családi kötelékek, az anyagi biztonság, a megalapozott jövő.
Jézus kérése mégsem képtelenség és nem indokolatlan.
A „minden” helyett, amit elveszítünk, egy olyan „mindent” találunk, amely értékében semmihez sem hasonlítható. Amikor Jézus kér valamit, mindannyiszor megígéri, hogy túlcsorduló mértékben fizeti vissza, és sokat, még többet fog adni.
Ezzel a példabeszéddel biztosít bennünket, hogy olyan kincs lesz a kezünkben, amely örökre gazdagítani fog.
S ha néha elhibázott lépésnek tűnik is otthagyni a biztosat a bizonytalanért, már meglevő javainkat a csupán megígértek fejében, gondoljunk az említett kereskedőre: ő tudja, mennyire értékes az a drágakő, és bizakodva várja a napot, amikor majd hasznot húz belőle.
Ugyanígy, aki követni akarja Jézust, az tudja, és a hit szemével látja, milyen végtelen nyereség lesz osztozni vele Isten Országának örökségében, mert mindent elhagyott érte legalább lelki értelemben.
Isten minden ember életében ad egy ilyen alkalmat, hogy megragadhassuk a lehetőséget.

„A mennyek országa hasonlít a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keresett. Amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette.”

Ez az ige meghívás konkrétan, hogy tegyük félre bálványainkat, amelyek elfoglalhatják szívünkben Isten helyét: a karriert, a házasságot, a tanulmányokat, a szép lakást, a munkát, a sportot, a szórakozást…
Meghívás arra, hogy Istent tegyük az első helyre; hogy Ő legyen minden gondolatunk és érzésünk csúcsa. Az életben ugyanis mindennek feléje kell haladnia, és tőle kell kiindulnia.
Ha erre törekszünk, ha az Ő országát keressük, akkor ráadásként minden más megadatik nekünk – ígéri az evangélium (vö. Lk 12,31). Ha Isten országáért elhagyunk mindent, megkapjuk a százszorost: száz házat, száz testvért, száz apát és anyát (vö. Mt 19,29), mert az evangéliumnak van egy kifejezetten emberi vonatkozása is: Jézus Isten-ember, ezért a lelki táplálék mellett biztosítja számunkra a kenyeret, az otthont, a ruhát és a családot is.
Talán meg kellene tanulnunk a „kicsinyektől” nagyobb bizalommal nézni a gondviselő Atyára: Ő nem hagyja, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek azok, akik szeretetből odaadják azt a keveset, amijük van.
Kongóban néhány fiatal művészi képeslapokat kezdett készíteni banánhéjból, és pár hónapra rá Németországban adták el. Kezdetben az összes bevételt megtartották (volt, aki ebből biztosította családja megélhetését), később viszont elhatározták, hogy jövedelmük 50%-át közösbe teszik. Ebből harmincöt munkanélküli fiatalnak tudtak segíteni.
Isten nagylelkűsége azonban felülmúlhatatlan: ketten közülük egy üzletben dolgoztak, és olyan feltűnő volt a tanúságtételük, hogy több kereskedő onnan kért segítséget, amikor alkalmazottra volt szüksége. Így tizenegy fiatal jutott állandó munkához.

Chiara Lubich

Életige, 1999. július. Megjelent: Új Város 1999. 7-8. szám

Július 01, csütörtök, 08:22:52

Életige – Az Élet Igéje – 2010. július