„Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” (Mt 17,20)

Hányszor érzed az életben, hogy segítségre van szükséged, pedig tisztában vagy vele, hogy egyetlen ember se tudná megoldani a problémádat. Ilyenkor önkéntelenül Valaki felé fordulsz, aki lehetővé tudja tenni a lehetetlent. Ennek a Valakinek Jézus a neve.
Hallgasd csak, mit mond:

„Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” (Mt 17,20)

A „hegyek elmozdítását” nyilvánvalóan nem szó szerint kell érteni. Jézus nem azt ígérte apostolainak, hogy látványos csodákat tudnak majd tenni, s ámulatba ejtik a tömeget. Ha végignézel az Egyház történetén, egyetlen szentet sem fogsz találni, ismereteim szerint, aki hegyet mozdított volna a hitével. A „hegyeket mozgatni” hasonlat szándékosan túlzó kifejezés, az a célja, hogy az apostolok szívébe vésse a meggyőződést, hogy a hit számára semmi sem lehetetlen.
Jézus minden csodát, amelyet közvetlenül, vagy az övéi által tett, mindig Isten országáért, az evangéliumért, vagy az emberek üdvösségéért tette. A hegyek elmozdítása nem szolgálná a céljait.
A „mustármag” hasonlata azt akarja kifejezni, hogy Jézus nem többé-kevésbé nagy hitet, hanem igazi hitet kér tőled. Az igazi hitre pedig az jellemző, hogy az ember egyedül Istenre támaszkodik és nem a saját képességeire.
Ha kétség vagy elbizonytalanodás vesz rajtad erőt, azt jelenti, hogy az Istenbe vetett bizalmad még nem teljes, még gyenge és kevéssé hatékony a hited: saját erőidre és az emberi logikára támaszkodsz.
Aki viszont teljesen bízik Istenben, az hagyja, hogy Ő cselekedjen. Istennek pedig semmi sem lehetetlen.
Jézus ezt a hitet kívánja az apostoloktól, éppen ezt a bizalomteli magatartást, amely megadja a lehetőséget Istennek, hogy kinyilvánítsa hatalmát.
Ez a hit – amely tehát hegyeket mozgat – nem néhány rendkívüli ember kiváltsága, hanem minden hívő számára lehetséges és kötelező.

„Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.”

Úgy tartják, hogy Jézus akkor mondta apostolainak e szavakat, amikor szétküldte őket a világba.
Könnyen elbátortalanodunk és megijedünk, ha tudjuk, hogy kicsiny és felkészületlen nyáj vagyunk, minden rendkívüli adottság nélkül, szemben azzal a hatalmas tömeggel, amelynek az evangélium igazságát kell vinnünk.
Könnyen elkedvetlenedünk, ha az embereket egész más érdekli, mint Isten országa.
Lehetetlen feladatnak tűnik.
Jézus viszont biztosítja az övéit arról, hogy hitükkel elmozdíthatják a közömbösség és az érdektelenség hegyeit.
Ha hitük lesz, semmi sem lesz számukra lehetetlen.
Ezt a mondatot alkalmazhatjuk minden más élethelyzetben is, ha azok az evangélium terjedését és a lelkek üdvösségét szolgálják.
Leküzdhetetlen akadályokkal szemben olykor az a kísértésünk támad, hogy ne is forduljunk Istenhez, mert az emberi logika azt súgja, hogy úgyis mindegy, úgysincs értelme.
Jézus ilyenkor is arra biztat, hogy ne veszítsük el a bátorságunkat, és forduljunk bizalommal Istenhez. Ő valamiképpen teljesíti majd kérésünket.

Így történt Lellával is.
Új munkahelyre került Belgiumba, a flamandok közé nagy reményekkel. Néhány hónap elteltével azonban erőt vett rajta a csüggedés és a magány.
Úgy látta, hogy áthághatatlan akadály épül közte és a lányok között, akikkel együtt lakott és dolgozott.
Elszigeteltnek érezte magát, idegennek épp azok között, akiket szeretettel akart szolgálni.
Ez abból adódott, hogy a nyelv, amelyet beszélnie kellett, se neki, se a többieknek nem volt az anyanyelve. Azt mondták neki, hogy Belgiumban mindenki beszél franciául, tehát ezt a nyelvet tanulta meg. Amikor azonban közelebbről is megismerte ezt a népet, rájött, hogy a flamandok csak az iskolában tanulják a franciát, és általában nem beszélik szívesen.
Sokszor próbálta elmozdítani az elszigeteltség hegyét, amely távol tartotta őt a társaitól, de hiába. Vajon mit tehetne még értük?
Maga előtt látta egyik társa, Godelieve szomorú arcát. Aznap este úgy ment aludni, hogy hozzá sem nyúlt a vacsorához.
Lella utána ment, de félénken és tétovázva megállt az ajtaja előtt. Kopogni szeretett volna, de hát… milyen szavakat használjon, hogy megértesse magát? Ott állt néhány percig, aztán feladta megint…
Reggel bement a templomba, leült a leghátsó sorba, és könnyeit rejtegetve a tenyerébe temette arcát. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett más nyelvet beszélnie, ahol nem kellett megértetnie magát, mert volt Valaki, aki szavak nélkül is megértett mindent. Ez a bizonyosság bátorította, miközben aggódó szívvel Jézushoz fordult: „Miért nem tudok osztozni a többiek keresztjében, és miért nem tudom szavakkal kifejezni, amit Te értettél meg velem, amikor Rád találtam: hogy minden szenvedés szeretet?”
Ott állt a tabernákulum előtt, szinte választ várva attól, Aki megvilágosította életének minden sötétségét.
Tekintete az aznapi evangéliumra tévedt, és ezt olvasta: „Bízzatok – higgyetek – én legyőztem a világot!” (vö. Jn 16,33) E szavak balzsamként hatottak Lellára, és nagy béke töltötte el a lelkét.
A reggelinél Anniba botlott, aki a ház rendjére ügyelt. Köszönt neki, bement vele a konyhába, és szó nélkül segíteni kezdett a reggeli készítésben.
Elsőnek Godelieve jött le a szobájából. Kávét akart inni a konyhában sietve, hogy össze ne találkozzon senkivel. De hirtelen megállt. A Lellából áradó béke minden szónál erősebben megérintette a lelkét.
Aznap este hazafelé menet Godelieve kerékpáron utolérte Lellát, igyekezett jól érthetően beszélni, és odasúgta neki: „Nincs szükség szavakra. Ma az életeddel mondtad: »Szeress te is!«”
A hegy elmozdult.

Chiara Lubich

Az Élet Igéje, 1979. szeptember. Megjelent Chiara Lubich és más keresztények, Éljük az Igét / 2, Budapest 2008, 51-54. o.

Február 28, vasárnap, 19:10:16

Életige – Az Élet Igéje – 2010. március