A Szeminaristák V. Nemzetközi Kongresszusát a Fokoláre lelkiségét követő szeminatisták rendezték Castelgandolfóban 2009. január 2-4-ig, hogy válaszoljanak az elvilágiasodott és individualista, de értékes új lehetőségeket rejtő társadalom kihívásaira.
A kongresszusnak ötven magyar résztvevője is volt.

„Áldásomat adom az utatokra”
E szavakkal fordult XVI. Benedek pápa a Szeminaristák V. Nemzetközi Kongresszusának résztvevőihez, amely 4-én a Szent Péter téren az Úrangyalával fejeződött be.

„Örömhír, hogy mégsem vagyunk kihalófélben. A szeminaristák száma néhány évtized alatt 50 ezerről 72 ezerre növekedett a világon, jelentős részt Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Európában ez nem így van. Különösen nem északon, ahol előfordul, hogy öt egyházmegyében összesen 18 szeminarista van. Írországban a 90-es évek közepén 400-an voltak, ma alig százan. Közép- és Kelet-Európában is érezhetően csökken a szeminaristák száma.” E szavakkal kezdte előadását Hubertus Blaumeiser a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció tanácsadója, a Fokoláre papi központjának felelőse a szemináriumok helyzetéről az 500 résztvevő előtt, akik az egész világról érkeztek Castelgandolfóba a Szeminaristák V. Nemzetközi Kongresszusára. „Papnak lenni ma nem kiváltságos szerep, hanem azt kívánja, hogy az árral szembe menjünk, mélyebb Istenválasztást kér.” – állapította meg a teológus.

A Fokoláre lelkiségét követő szeminaristák felmérést végeztek társaik körében a világ több szemináriumában, amely jól mutatja, hogy mire vágynak a fiatalok, akik elindultak a papi hivatás felé. „Milyen pap szeretnél lenni?” – hangzott a kérdés, amelyre így válaszoltak: „Olyan, aki Krisztust adja a világnak, nem saját magát”. „Jó pásztor, aki szeret, és az életét adja mindenkiért”. „Olyan, aki mindenkivel kapcsolatot tud építeni”, „Közvetítő szeretnék lenni a társadalmi rétegek között”. Megjelentek a félelmeik is a materializmussal és az individualizmussal kapcsolatban, valamint hogy hogyan legyenek küldetésük magaslatán, és hogyan feleljenek meg a vele járó kívánalmaknak, beleértve a cölibátust is. Ezt a témát előadások és tanúságtételek segítségével mélyítették el „Celebsz, nem szingli” címmel. A cölibátus nem az érzelmi élet elfojtását jelenti, nem egy valamivel megrövidített életforma, hanem egyetemes távlatokra nyitott élet, mely válaszolni tud a mai, magánszférába és individualizmusba zárkózó társadalom problémáira, mely elszigetelődik a magányban és képtelenné tesz a megnyílásra, embertársaink felfedezésére. Andreas Tapken, pszichológus, a münsteri szeminárium rektora beszélt erről.

Ezen az úton evangéliumi szeretettel átjárt kapcsolatokat építhetünk. Kapcsolatot mindenekelőtt Krisztussal, valamint a püspökkel, a többi pappal és a hívők közösségével, végül pedig az egész emberiséggel. Ezt fejtette ki a kongresszus gazdag programja.

Zenon Grocholewski bíboros, a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció prefektusa homíliájában azt mondta, hogy a „sokféle és gazdag kapcsolat” a papok legfőbb jellemzője, „a papok identitása”. A bíboros XVI. Benedek pápát idézte, amikor azt mondta, hogy „a szeminárium a Krisztus iránti szerelem és a vele való barátság időszaka”. Majd II. János Pál pápára hivatkozott, amikor a szolgálati papság „határozottan közösségi” dimenziójáról beszélt, mivel a pap meghívást kapott arra, hogy „az egyházat a közösség otthonává és iskolájává” formálja. Megemlítette azt a radikalitást is, amelyet Jézus kér: a szeretetet, mely „az életét adja barátaiért”, és azt kívánta a szeminarista fiataloknak, hogy „határozottan és nagylelkűen” tudják végigjárni ezt az utat.

„Azért jöttetek el ide – fejezte be –, hogy merítsetek abból a lelkiségből, amelyről az egyház azt mndta, hogy Isten ajándékainak egyike korunk emberisége számára, abból a lelkiségből, amely elvezet benneteket a szeretet gyökereihez.” Felidézte, amit Chiara Lubich mondott tíz évvel ezelőtt a szeminaristáknak, amikor azt kérte tőlük, hogy vegyék magukra „a világ fájdalmait”, ahogy „Jézus a kereszten az elhagyatottság kiáltásával egyesítette az embereket Istennel és egymással”.

„Van egy út… A kapcsolatok kihívása” – így szólt az összejövetel címe. Ezt az utat XVI. Benedek pápa megáldotta szívélyes üdvözletében, amellyel a szeminaristákhoz fordult a Szent Péter téren a vasárnapi Úrangyala imádság befejeztével. „Örömmel fogadom a sok szeminaristát – mondta –, akik a világ számos országából jöttek a Fokoláre Mozgalom továbbképző találkozójára. Kedves fiatalok, szívből megáldom utatokat: Szűz Mária őrködjön mindig felettetek”.

Ezen az úton járva úgy kell szeretnünk, ahogy Jézus szeretett, kivétel nélkül mindenkit szeretni, elsőként szeretni, kezdeményezni, amint Ő, aki eggyé vált velünk, annyira szeretni, hogy megélhessük a kölcsönös szeretetet, mely az evangéliumi ígéret szerint lehetővé teszi, hogy maga Jézus legyen lelkileg jelen, ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében. Erről beszélt Chiara Lubich egy videofelvételen. Felidézte első tapasztalatait: „Ez meglepett és elbűvölt bennünket, azt mondtuk: »Óh, egység, egység! Micsoda isteni szépség! Nincsenek rá szavak, hogy elmondjuk, mi is valójában! Jézus az közöttünk!« Ő pedig korábban soha nem tapasztalt békét ad; új és ismeretlen örömet; lendületet, hogy szeressünk, a hősiességig; fényt ad: jobban megértjük a Szentírást, és helyesen tudjuk értelmezni az eseményeket.” Vastaps követte e szavakat, és az utána elhangzó két tapasztalatot is a Fokoláre kezdeteiről, Bruna Tomasitól és Marco Tecillától.

A Felátámadott jelenléte a válasz a találkozón fölvetett kérdésre: „Hogyan mutassuk be Istent korunk emberének? Hogyan közvetíthetjük Istent az elvilágiasodott társadalomban?” Erről tettek tanúságot papok és szeminaristák, többek között Paco Tomás Madridból, aki a nagyvárosi forgatagban mindennapos utazásai során számtalan emberrel megismerkedett, és a kapcsolatok egész hálóját építette ki velük; Hollandiában Ad Verest körül sok fiatal megtalálta a hitet, és új hivatások születtek közöttük; Ruedi Beck Baselből pedig soknemzetiségű és sokféle kultúrájú közösségének életéről számolt be, mely egyre inkább Isten családjaként él. Mindezek alapján a találkozó végére megszületett egy közös elhatározás: Arra fognak törekedni, hogy ki-ki saját környezetében megélje a szeretet művészetét, hogy így sok-sok élő sejtet alkossanak, és a szeminaristák a teológiai karokon, a plébániákon és mindenütt, ahol együtt vannak, az élő Krisztus jelenlétét találják.

Alakítsuk ki mindenütt „a szeretet hálóját” – javasolta Maria Voce, a Fokoláre Mozgalom nemrég megválasztott új elnöke, fölidézve ezzel, amit Chiara Lubich pontosan 40 évvel ezelőtt, közvetlenül a zsinat befejezése után mondott, s amivel útjára indította a gens mozgalmat (új papi nemzedék), hogy „a szeminarista fiatalok az egység lelkiségével ne csak megmentsék saját hivatásukat, hanem a szemináriumi időszak alatt az egység erejével lehetőleg más fiatalokat is odavonzzanak.”

Néhány benyomás a résztvevőktől: „Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi különböző nemzetiségű szeminarista igazán meg tudja tapasztalni egymással az egységet. Ez Isten hatalmas ajándéka, amit haza szeretnék vinni magammal.” „Életpéldát láttunk. Ezt szeretném elvinni a közösségeinkbe.” „Ez a találkozó a kereszténység és a papi élet legmélyebb lényegéről szólt. Lendületet adott, hogy folytassam.” A szeminaristák közt egy rögtönzött vagyonközösség is létrejött e napokban, mivel tíz lengyel szeminarista bőröndje eltűnt az utazás alatt.

E napoknak mintegy tömör összegzése volt az összejövetelt lezáró koncert és egyben tanúságtétel. Carlo Seno milánói zongoraművész pap előadásában elhangzott zenedarabok és különböző írások segítségével bemutatták a 2007. februárjában elhunyt Silvano Cola atya életét, aki a Fokoláre papi mozgalmának első oszlopa volt. Jeles példáját láthattuk a mai kor papjának, aki mélyen Istenbe gyökerezik, és mindenki felé nyitott a párbeszédre.

Január 05, hétfő, 08:13:10

Hírek – A pap kapcsolatépítő