„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!” (Fil 1,27) ….. …..

Az első évszázad ötvenes éveiben Pál Szilás kíséretében Filippi városába érkezett. Ez volt az első európai város, ahol az apostol letelepedett, hogy hirdesse az evangéliumot. A megtérések azonban elégedetlenséget és zavargást szítottak a pogány lakosok között, olyannyira, hogy a városatyák elhatározták, titokban kiutasítják Pált és Szilást. Ők azonban, hogy visszafogadják őket, arra hivatkoztak, hogy római polgárok.

Annak ellenére, hogy a hatóságok és a város polgárai sok nehézséget gördítettek útjába, néhány év elteltével a maroknyi filippi keresztény közösséghez címzett levelében Pál arra szólítja fel a hívőket, hogy becsületesen és következetesen teljesítsék állampolgári kötelességeiket.

Ugyanebben a levélben Pál arra is emlékeztet, hogy a keresztények ugyan a menny polgárai[1][1], ám ez a tény nem menti fel őket az alól, hogy vállalják társadalmi és politikai felelősségüket. Ellenkezőleg: a keresztényeknek, pontosan azért, mert Krisztus országának polgárai, erős késztetést kell érezniük arra, hogy mindenki szolgálatára legyenek, és hozzájáruljanak ahhoz, hogy földi városukat igazságban és szeretetben építsék.

 

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

 

Pál tehát ezzel az igével azt kéri a filippiektől, hogy igazi keresztény módjára viselkedjenek. Néhányan azt gondolják, hogy az evangélium nem oldja meg az emberi problémákat, és csak vallási értelemben hozza el közénk Isten országát. Ez nem így van.

Jézus az, aki hidakat épít, aki új utakat nyit meg a keresztények által, úgy, hogy az adott emberben tevékenykedik, az Ő kegyelme él benne. Így másik Krisztusként minden férfi és nő hozzájárulhat ehhez az emberi tevékenység bármely területén: a tudományban, a művészetben, a politikában…

 

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

 

De hogyan lehetünk másik Krisztussá, hogyan tevékenykedhetünk hatékonyan, és gyakorolhatunk befolyást a társadalomra? Úgy, hogy az Ő életstílusa szerint élünk, amit az evangélium tár elénk. Ha ugyanis befogadjuk Igéjét, egyre inkább azonosulunk gondolataival, érzéseivel, tanításával. Az Ige világossá teszi, hogy mit tegyünk, megmutatja, hogyan tegyük jóvá, ha hibáztunk, visszatérít, ha letévedtünk az egyenes útról.

Igen, ha az evangéliumot éljük, másik Krisztussá válunk. Hozzá hasonlóan életünket adjuk majd másokért, és szeretetben élve hozzájárulunk a testvériség építéséhez. Mivel az evangélium minden igéjét az Isten és a felebarát iránti szeretetben foglalhatjuk össze, ezért ha megéljük őket, szeretni fogunk.

Gyakran beszélünk a szeretetről, ezért fölöslegesnek tűnhet, hogy ismét ezt hangsúlyozzuk, de nem így van. „Régi emberünk”[2][2] ugyanis mindig kész arra, hogy magába zárkózzon, hogy saját kis személyes érdekeit dédelgesse, hogy elfelejtkezzen azokról, akik elhaladnak mellettünk, hogy közömbös maradjon a közjó vagy a körülöttünk lévő emberiség szükségletei iránt.

Szítsuk fel tehát szívünkben a szeretet lángját! Az így megújuló látásmódunkkal körülnézhetünk, hogy észrevegyük, milyen lépésre lenne szükség társadalmunk előre haladásához. A szeretet meg fogja nekünk mutatni azt az utat, amelyre alkotó módon ráléphetünk; bátorságot és erőt önt majd belénk, hogy végig is járjuk.

 

„Éljetek méltóan Krisztus evangéliumához!”

 

Így tett Ulisse Caglioni is, egy barátunk. Ő Algériában töltötte életét keresztények és muzulmánok között, egyszerű és konkrét módon tanúságot téve mindenki előtt az evangéliumi szeretetről.

Nem magának élt. Számára az első helyen a testvérek voltak. Nem sajnálva idejét, személyesen szeretett mindenkit. A függetlenség kivívását követő évtizedek szenvedései és bizonytalanságai között osztozott örömeikben, eredményeikben, reményeikben, de fáradozásaikban is. A kilencvenes években ugyanis országszerte elkezdődtek a rettegést kiváltó zavargások, senkit sem kímélve a jórészt muzulmán lakosságból. Ezek érintették a csupa külföldiből álló kis keresztény közösséget is. Ulisse más keresztényekkel együtt úgy határozott, hogy nem tér vissza szülőföldjére, Olaszországba.

Egy újságnak adott interjúban így nyilatkozott: „Sok éven át Algériában éltem, amikor minden rendben ment. Most kényes és kockázatos a helyzet, de nem akarok elmenni: nem az evangélium szerint való lenne.”

Amikor két évvel ezelőtt, szeptember elsején, betegsége következtében átment a Mennyországba, azok a muzulmánok, akik a környezetében éltek, így beszéltek róla: „Olyan szeretet volt közöttünk, hogy minden eseményt együtt éltünk meg. Híd volt ő, a kereszténység és az iszlám közötti kapocs. Ebben az országban, ahol előtérbe került az összeférhetetlenség, megtanultuk előítéletek és bármiféle ítélkezés nélkül hallgatni egymást. Ulisse arra tanított minket, hogy mindent szeretetből tegyünk, hogy szeretet legyünk.”

 

Chiara Lubich

Augusztus 31, szerda, 12:00:00

Életige – Életige – 2005. szeptember