„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél? (Mt 14,31)     .</FONT< FONT>

Éjszaka volt. A tanítványok át akartak kelni Tibériás taván, de csónakjuk viharos szélbe került. Egyszer már kerültek hasonló helyzetbe, de akkor a Mester is ott volt velük a csónakban[1][1]. Most viszont a parton maradt, fölment a hegyre imádkozni.

Jézus mégsem hagyta őket magukra a viharban, lejött a hegyről, és feléjük indult a vízen járva, miközben bátorította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”[2][2] Valóban Ő az, vagy csak érzéki csalódás? Péter kételkedve bizonyítékot akart, azt, hogy ő is tudjon vízen járni. Erre Jézus hívta, hogy induljon felé. Péter kiszállt a bárkából; de a fenyegető hullámok megrémítették, és süllyedni kezdett. Jézus ekkor karon ragadta őt, és ezt mondta neki:

 

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

 

Jézus ma is ezekkel a szavakkal fordul hozzánk, amikor magányosnak és tehetetlennek érezzük magunkat az életünkben dúló viharokban. Lehetnek azok betegségek, nehéz családi helyzet, erőszak vagy igazságtalanság, ami kétellyel, vagy egyenesen lázadással tölti el szívünket: „Hogyhogy Isten nem látja ezt? Miért nem hallgat meg engem? Miért nem siet segítségemre? Miért nem lép közbe? Hol van a Szeretet–Isten, akiben hittem? Hiú ábránd lenne csupán, illúzió?”

A megrémült és hitetlenkedő tanítványokhoz hasonlóan Jézus nekünk is ezt ismétli: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” És ahogy akkor lejött a hegyről, hogy mellettük legyen szorult helyzetükben, úgy Ő, a Feltámadott, most is belép életünkbe és velünk tart, társul szegődik hozzánk. Sohasem hagy egyedül bennünket a próbatételben, ott van, és osztozik benne. Talán nem hiszünk ebben eléggé, ezért ismétli nekünk:

 

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

 

Ezek a szavak nemcsak feddésre szolgálnak, hanem egyben arra hívnak, hogy újítsuk meg hitünket. Amikor Jézus itt volt közöttünk a földön, sokféle ígéretet tett; mint pl. „Kérjetek és kaptok…”[3][3], „Keressétek elsősorban Isten országát, és ezeket is mind megkapjátok”[4][4], vagy hogy aki mindenét otthagyja érte, százszor annyit kap még ebben az életben, örökségül pedig az örök életet[5][5].

Mindent elnyerhetünk, de ehhez hinnünk kell Isten szeretetében. Ahhoz, hogy adjon nekünk, Jézus azt kéri: ismerjük el, hogy szeret minket.

Ezzel szemben gyakran úgy aggódunk, mintha egyedül kellene szembenéznünk az élettel, mintha apátlan árvák lennénk. Péterhez hasonlóan jobban magukra vonják figyelmünket a látszólag minket elárasztó, csapkodó hullámok, mint Jézus jelenléte, aki aztán megragadja kezünket.

Ha megállunk, és elkezdjük elemezni, hogy mi sebzett meg minket, a problémákat és a nehézségeket, bele fogunk süllyedni a félelembe, a szorongásba, az elbátortalanodásba. De nem vagyunk egyedül! Higgyünk abban, hogy van Valaki, aki gondot visel ránk! Őt kell szem előtt tartanunk! Akkor is közel van, amikor úgy tűnik, hogy nem érezzük a jelenlétét. Higgyünk Benne, bízzunk Benne, bízzuk Rá magunkat!

Amikor pedig hitünk tűzpróbán megy át, harcoljunk és imádkozzunk, mint Péter, aki így kiáltott: „Uram, ments meg!”[6][6], vagy mint a tanítványok egy hasonló helyzetben: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”[7][7] Ő sohasem fogja megvonni tőlünk segítségét. Az Ő szeretete valódi, és magára veszi minden terhünket.

 

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

 

Jean Luis is „kicsinyhitű” fiatal volt. Bár keresztény volt, a család többi tagjával ellentétben kételkedett Isten létében. Kisebb testvéreivel együtt, szüleitől távol élt Manban, Elefántcsontparton.

Amikor városukat elfoglalták a felkelők, négyen berontottak hozzájuk. Mindent felforgattak, és látva a sportos testalkatú fiatalembert, erőszakkal magukkal akarták hurcolni. Kistestvérei hiába könyörögtek, hogy hagyják őt békén…

Távozóban a felkelők vezetője meggondolta magát. Elhatározta, hogy elengedi Jean Luist, aztán odasúgta a nővérének: „Tűnjetek el mielőbb, holnap visszajövünk…”, és ujjával a szabad ösvény felé mutatott.

„Az lesz az igazi kiút? Vagy csapda?” – kérdezték maguktól.

Hajnalban útnak indultak, minden fillér nélkül, de a hit egy szikrájával a szívükben. 45 kilométeres gyaloglás után valaki fizetett egy kamionsofőrnek, hogy vigye őket szülőfalujuk felé. Útközben ismeretlen emberek szállást és ennivalót adtak nekik, az ellenőrzőpontokon és a határon senki sem kérte irataikat…, végül hazaértek.

Édesanyjuk ezt mesélte: „Nem voltak túl jó állapotban, de csordultig voltak Isten szeretetének tapasztalatával!”

Jean Luis első kérdése az volt, hogy merre van a templom, majd így szólt: „Apu, a te Istened valóban erős!”

Chiara Lubich

Július 29, péntek, 06:00:00

Életige – Életige – 2005. augusztus