“Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!” (Lk 22,26)

Lukács itt már nem első alkalommal számol be arról, hogy a tanítványok azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb közülük. Ezúttal az utolsó vacsora közben beszélgetnek erről. Jézus röviddel ezelőtt alapította meg az Eukarisztiát, szeretetének és mérték nélküli önátadásának legnagyobb jelét, mely előképe annak, amit néhány óra múlva a kereszten él majd át. Az övéi között van, “úgy, mint a szolga”. János evangéliuma le is írja azt az epizódot, amikor ennek konkrét jelét adva megmosta tanítványai lábát. Fontos, hogy ebben a hónapban, amikor a Húsvétot, Jézus feltámadását ünnepeljük, szemünk előtt tartsuk ezt a tanítását.

A tanítványok nem értik, mert a megszokott, emberi gondolkodásmód szerint élnek, mely nagyra értékeli a presztízst és a megtiszteltetést, a társadalmi létra felső fokait, azt, hogy az ember legyen “valaki”. Jézus viszont pontosan azért jött a földre, hogy olyan új társadalmat, olyan új közösséget hozzon létre, melyet más eszme vezérel: a szeretet.

Ha Ő, az Úr és a Mester megmosta mások lábát (ami akkoriban a rabszolgák feladata volt), akkor mi is, ha követni akarjuk Őt, arra vagyunk meghívva, hogy ugyanilyen konkrétan és odaadással szolgáljuk felebarátainkat, különösen, ha felelősek vagyunk értük.

“Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!”

Ez egyike a Jézusi paradoxonoknak. Csak akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy a keresztényre jellemző magatartás a szeretet. Az a szeretet, amelyért az utolsó helyet foglalja el, és kicsinnyé lesz mások előtt; mint egy édesapa, aki kisgyermekével játszik, vagy segít nagyobb fiának a lecke megírásában.

Páli Szent Vince “urainak” nevezte a szegényeket, ennek megfelelően szerette és szolgálta őket, mert Jézust látta bennük. Lellis-i Szent Kamill a betegek fölé hajolt, megmosta sebeiket, megigazította ágyukat; és mindezt – ahogy ő maga írta – “olyan érzülettel, mint az egyetlen beteg gyermekét ápoló szerető édesanya”.

És hogyan ne jutna eszünkbe a hozzánk oly közel álló boldog Teréz Anya, aki haldoklók ezreihez hajolt le, “semmivé” válva a szegények legszegényebbjei előtt?

“Kicsinnyé válni” a másikkal szemben azt jelenti, hogy megpróbálunk minél mélyebbre hatolni a lelkébe, hogy megoszthassa velünk szenvedéseit, és mindazt, ami érdekli őt. Akkor is, ha azok számunkra kevésbé fontosnak vagy jelentéktelennek tűnnek, mert számára a mindent jelentik.

“Kicsivé lenni” a többi ember előtt…, de nem azért, mintha mi bizonyos értelemben “felül” volnánk, a másik pedig “alul”. Inkább azért, mert ha nem tartjuk féken énünket, az – mint a felfújt léggömb – mindig kész felpattanni, és a felebaráttal kapcsolatban felsőbbrendű pozícióba helyezkedni.

“Aki nagyobb köztetek, legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga!”

Egyszóval: a “másikat kell élnünk”. Nem élhetünk magunkba zárkózottan, eltelve saját aggodalmainkkal, dolgainkkal, ötleteinkkel, vagy bármivel, amit a magunkénak tudhatunk.

El kell felejtenünk önmagunkat, és háttérbe kell húzódnunk azért, hogy oda tudjunk figyelni a másik emberre, hogy bárkivel eggyé váljunk. Annyira, hogy lekuporodunk hozzá, és felemeljük őt, hogy felül tudjon emelkedni szorongásán, aggodalmain, fájdalmain, komplexusain és fogyatékosságain; vagy egyszerűen segítünk neki, hogy önmagából kilépve elinduljon Isten és a felebarát felé, és így megtaláljuk vele együtt az élet teljességét és az igazi boldogságot.

Az államférfiak és a különböző köztisztviselők (az “elöljárók”) is szeretet-szolgálatként élhetik meg felelős beosztásukat. Így olyan körülményeket tudnak létrehozni és meg is őrizni, melyek lehetővé teszik, hogy a szeretet minden formája kiteljesedjen: a fiatalok szeretete, akik házasságot akarnak kötni, és ehhez lakásra és munkahelyre van szükségük; azok szeretete, akik tanulni szeretnének, amihez iskolák és könyvek kellenek; azok szeretete, akiknek vállalkozásuk van, amihez utakra, vasútra, pontos szabályokra van szükség…

Reggeltől estig, amíg nyugovóra nem térünk: otthon, a hivatalban, az iskolában vagy az utcán; mindig alkalmat találhatunk arra, hogy szolgáljunk, és hogy megköszönjük mások szolgálatát.

Tegyünk mindent a testvérben élő Jézusért! Ne hagyjunk ki senkit, és szeressünk mindig elsőként!

Szolgáljunk mindenkit! Csak így leszünk “nagyok”.

Chiara Lubich

Március 31, szerda, 18:40:02

Életige – Életige – 2004. április