Chiara Lubich egyedül volt, amikor 1943. december 7-én alig húsz évesen örökre igent mondott Istennek. Akkor még álmodni sem merte volna, hogy milliók követik majd az egész világon, és 182 országban munkálkodnak a testvériség megvalósításán, az emberiség családjának egységén.

Chiara így emlékszik vissza 1943. december 7-ére:

“Reggel öt körül keltem. Szegényes ruháim közül fölvettem a legszebbet, és elindultam – át az egész városon – egy kis kollégium felé. Tombolt a vihar. Esernyőmmel a szélnek feszülve igyekeztem utat törni magamnak. Olvasni próbáltam ebből az eseményből is. Úgy tűnt, arra figyelmeztet, hogy amit teszek, akadályokba fog ütközni.
Végre megérkeztem. A kép megváltozott: Egy hatalmas kapu nyilt ki előttem, szinte magától. Mindez enyhülést adott, szívemet pedig melegség járta át. Úgy tűnt, hogy Isten kitárt karral vár. A kápolna a lehető legszebben volt feldíszítve, a háttérben lévő kép pedig a Szeplőtelen Szűzanyát ábrázolta.  Az oltár elé, az áldoztatórácson túlra egy térdeplőt helyeztek el.
Az áldozás előtt egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy mit is teszek: azzal, hogy Istennek szentelem magam, áthaladok egy hídon, a híd leszakad mögöttem, és soha többé nem térhetek vissza a világba. Az a pillanat, amikor fölfogtam cselekedetem súlyát, hirtelen és rövid volt, de annyira erős, hogy kicsordult egy könnycsepp a szememből, és ráhullott az imakönyvemre.
Aztán a titkos öröm. Megházasodtam! Házasságot kötöttem Istennel! Úgy emlékszem futva tettem meg az utat hazafelé. Csak azért álltam meg, hogy a közös ünnepünk jeléül három szál piros szekfűt vegyek a keresztre feszítettnek, aki a szobámban várt. Istennel kötöttem házasságot, és Tőle mindent remélhettem.“

   
És ma, hatvan év távlatából így ír:

„Mi van a lelkemben? Mit érzek e rendkívüli alkalom kapcsán?

Mélyen megrendülök, ha csak egy pillanatra is belegondolok, hogy mi történt azóta: egy új nép született az Evangéliumból, és elterjedt az egész földön. Egy hatalmas mű, amelyet semmiféle emberi erő nem lett volna képes megalkotni. Ugyanis “Isten művéről” van szó, melyre én elsőként  lettem kiválasztva az Ő “mihaszna és hűtlen” eszközeként.

A szívem hálát zeng Istennek mindazért, amit nővéreimmel és testvéreimmel együtt láthattam, tapasztalhattam, fölépíthettem és az Ő segítségével egészen eddig elvezethettem.
Szívből jövő köszönet mindenért, Istenem!

Köszönöm mindenekelőtt, hogy Isten gyermekeként Egyházadba születhettem;
hogy nap mint nap tápláltál az Oltáriszentséggel;
hogy kicsi korom óta mindig jelét adtad életemben annak az isteni karizmának, amelyet belém helyeztél sokak javára.
hogy megtapasztaltattad velem az Evangélium igazságait, és mindig beváltottad ígéreteit;
hogy megajándékoztál a “százszoros” örömével minden értelemben;
hogy megfeszített és elhagyott Fiadban föltártad előttem az egység titkát;
hogy megengedted és küldted a szenvedést, mint a veled való mélyebb egység hínökét;
hogy megajándékoztál egy új, aktuális, személyes és egyben közösségi lelkiséggel;
hogy enyéimmel együtt megnyitottad a szívemet az egész emberiség felé, más keresztények, más vallások követői, valamint a téged még nem ismerő, de jóakaratú emberek felé;
hogy földi helytartóid, különösen VI. Pál és II. János Pál pápa atyai szereteteddel árasztottak el, hogy annyi éven át áldásukat adták Művünkre;
hogy hosszú életet adtál;
hogy megbocsájtottad bűneimet.

Köszönöm, hogy sajátos küldetésemben megadtad, hogy az Egyházzal együtt hozzájárulhassak Fiad végrendeletének megvalósításához, “hogy legyenek mindnyájan egy”, és megajándékozhattalak az egyetemes testvériség egy-egy felépült darabjával.

Köszönöm, köszönöm! Tiéd a dícséret és a dicsőség!”

Chiara Lubich

December 10, szerda, 16:27:11

Hírek – 60 éves a Fokoláre Mozgalom