„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)

Jézus nyilvános működésének kezdetén áll: megtérésre hív mindenkit, hírül adja, hogy Isten országa közel van, és meggyógyít mindenfajta betegséget. Tömegek kezdik követni Őt. Ekkor fölmegy egy hegyre, és a körülállókhoz fordulva hírül adja életprogramját: ezt nevezzük „hegyi beszédnek”.
Jézus üzenetének újdonsága már beszédének első szavaiból kitűnik. Nem a gazdagokat nevezi boldogoknak, hanem a szegényeket, az alázatosakat, a kicsiket, a tisztaszívűeket, azokat, akik sírnak, és az elnyomottakat. Ezzel feje tetejére állítja a megszokott gondolkodásmódot, különösen korunk társadalmában, amelyben gyakran a konzumizmus, a hedonizmus, a presztízs kerül előtérbe. Ez a Jézus által hirdetett örömhír derűt és reményt ad a legelesettebbeknek is. Bizalommal tölt el a szerető Isten iránt, aki közel áll azokhoz, akik fájdalmakon, próbatételeken mennek keresztül. Az öröm és az üdvösség hírüladása ez, melynek tömör összefoglalása a nyolc boldogság közül már az elsőben megtalálható, amely a mennyek országát ígéri a lélekben szegényeknek:

„Boldogok a lélekben szegények…”

De mit jelent „lélekben szegénynek” lenni?
Azt, hogy el tudunk szakadni az általunk birtokolt javaktól és dolgoktól, a teremtményektől, önmagunktól. Egyszóval azt jelenti, hogy háttérbe helyezünk szívünkben mindent, ami megakadályozza, hogy nyitottan álljunk Isten előtt, hogy tegyük az Ő akaratát. A felebarátban pedig váljunk eggyé Vele! Úgy szeressük, ahogyan kell; arra is készen, hogy mindent elhagyjunk: apát, anyát, „földet” és hazát, ha Isten ezt kérné tőlünk!
„Lélekben szegénynek” lenni azt jelenti, hogy nem a gazdagságban bízunk, hanem Isten szeretetében és gondviselésében. Gyakran az egészségünk iránti aggodalom a gazdagságunk, vagy a rokonok miatti szorongás, egy bizonyos munka miatti nyugtalanság, a „hogyan is viselkedjek” bizonytalansága, vagy a jövőtől való félelem. Mindez gúzsba kötheti és önmagába zárhatja lelkünket. Megakadályozhatja, hogy kinyíljon Istenre és a felebarátra. Pontosan ezekben a bizonytalan pillanatokban hisz a „lélekben szegény” ember Isten szeretetében, Őrá veti minden aggodalmát, és megtapasztalja atyai szeretetét.
Akkor vagyunk „lélekben szegények”, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet vezessen bennünket. Ebben az esetben ugyanis megosztjuk vagy rendelkezésre bocsátjuk, amink van, a szükséget szenvedők javára: mosolyunkat, időnket, javainkat, képességeinket. Mivel szeretetből mindent odaadtunk, szegények vagyunk; más szóval üresek, semmik, szabadok, tiszta szívűek.
Ez a szeretet gyümölcseként megélt szegénység a szeretet forrásává válik: mivel kiüresítettük önmagunkat, tehát szabadok vagyunk, képesek leszünk arra, hogy teljes mértékben, fenntartások nélkül befogadjuk Isten akaratát, és minden testvérünket, akivel találkozunk.
Aki megéli a szívnek ezt a tisztaságát és ezt a lelki szegénységet, annak Jézus megígéri a mennyek országát: boldogok,

„… mert övék a mennyek országa.”

A mennyek országát nem vásárolhatjuk meg pénzért, nem hódíthatjuk meg hatalommal. Ajándékba kapjuk. Jézus ezért kéri tőlünk, hogy legyünk olyanok, mint a gyermekek, vagy mint a szegények, akik – amint a gyermekek is – rá vannak szorulva arra, hogy mindent másoktól kapjanak. A Szentlélek, akit vonzani fog ez a szeretettel teli űr, be tudja majd tölteni lelkünket, mert nem fog olyan akadályt találni, ami a vele való teljes közösség útjában állna.
Aki „lélekben szegény”, mivel nem tartott meg magának semmit, mindent birtokolni fog. Mivel önmagától szegény, Istennel gazdagodik. Erre is érvényes az evangéliumi ige: „adjatok, és akkor ti is kaptok” : adjuk, amink van, és nem kevesebbet kapunk cserébe, mint a mennyek országát.
Egy argentin édesanya mesélte a következő tapasztalatot:
„Anyósom nagyon ragaszkodik fiához, a férjemhez, annyira, hogy féltékeny rá. Ez a magatartása mindig nehézséget szült közöttünk, és megkeményítette a szívemet vele kapcsolatban. Egy éve daganatot állapítottak meg nála. Kezelésekre és ápolásra volt szüksége, amelyet egyetlen lánya nem tudott megadni neki. Az evangélium igéi, melyeket egy idő óta próbálok életté váltani, megváltoztatták a szívemet: kezdtem megtanulni szeretni. Minden félelmemet felülmúlva magunkhoz fogadtuk anyósomat. Megpróbáltam új szemmel nézni rá, és szeretni őt: Jézus az, akin őbenne segítek.
Anyósom, aki nem érzéketlen a szeretetre, nagy meglepetésemre minden mozdulatomra hasonló szeretettel válaszolt. Isten kegyelme létrehozta a kölcsönösség csodáját!
Áldozatos hónapok következtek, amik mégsem tűntek nehéznek; és amikor anyósom itt hagyva minket derűsen átment az Égbe, mindannyiunkban béke volt.
Azokban a napokban vettem észre, hogy gyermekem lesz, akire már 9 éve vártunk! Számunkra ez a gyermek Isten túlcsorduló szeretetének kézzel fogható jele.”

Chiara Lubich

November 01, szombat, 08:05:10

Életige – Életige – 2003. november