„Bízzatok, én legyőztem a világot!” (Jn 16,33)

Ismerjük be, hogy a történelmi helyzetben, amelyben élünk, és amelyről minden nap egyre riasztóbb híreket kapunk, ez az ige úgy tűnik, nem aktuális. Valójában minden arra ad okot, hogy elcsüggedjünk. A minket jócskán meghaladó helyzetek bizonytalansága és a teljesítményre vonatkozó elvárások befolyásolnak és tartanak fogva minket.

Nagyon hasonló helyzetet ír le János evangéliuma. Az apostolok Jézus körül ülnek az utolsó vacsora alkalmával. Ebben a jelenetben drámai módon váltakozik a testvériség és az árulás, az önátadás és a gonosz sötétsége. Jézus egy utolsó beszédet intéz az apostolokhoz, hogy felkészítse őket szenvedésének próbatételére, de arról is biztosítja őket, hogy vissza fog térni. Ő maga hívja fel a figyelmet arra, hogy „a világban” viharok és csalódások sodorhatják el őket, de benne mindig békét és az élet teljességét találják meg.

Szavai reményt adó ígéretet hordoznak:

„Bízzatok, én legyőztem a világot!”

A külső körülmények és saját törékenységünk miatt félünk és szenvedünk, Jézus mégis arra hív, hogy bízzunk benne, és ismerjük fel ma is jelenlétének jeleit az életünkben, hogy új szemmel tudjunk nézni a valóságra.

Chiara Lubich így ír: „Életünk nagy titka a fájdalom. […] Még az is, aki mellettünk van és szeret minket, sokszor képtelen segíteni nekünk úrrá lenni szenvedésünkön, pedig néha elég, ha valaki – még ha csendben is – osztozik velünk benne. Jézus is ezt tette: olyan közel jött minden emberhez, hogy mindenben osztozott velünk. Sőt, magára vette valamennyi fájdalmunkat, és fájdalommá lett olyan mértékben, hogy így kiáltott: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« (Mt 27,46) […] Őt látjuk. Minden fizikai, erkölcsi vagy lelki fájdalom az Ő jelenléte, az Ő arca, Őt juttatja eszünkbe. Ezt mondhatjuk ilyenkor: »Téged szeretlek ebben a fájdalomban, elhagyott Jézus. Te vagy az, aki magadévá téve fájdalmamat, látogatóba jössz hozzám. És én téged akarlak, átölellek téged!« Ha aztán figyelünk arra, hogy szeressünk, hogy válaszoljunk a kegyelmére, és azt akarjuk, amit Isten akar tőlünk a következő pillanatban, ha figyelünk arra, hogy életünket Érte éljük, akkor megtapasztaljuk, hogy a fájdalom legtöbbször eltűnik. Ez pedig azért van így, mert a szeretet magával vonzza a Szentlélek ajándékait: az örömöt, a fényt, a békét.”[1]

„Bízzatok, én legyőztem a világot!”

Hagyjuk, hogy Ő még a sötétség pillanataiban is legyőzze bennünk a gonoszt a jóval, legyőzze a kísértést, hogy elzárjuk a szívünket, és odalépjen testvéreink mellé, szeretettel szolgálva mindenkit a mindennapi apró cselekedetekben és a közjó érdekében végzett társadalmi elkötelezettségben egyaránt.

A közösségben megnyilvánuló kölcsönös szeretet is tanúskodik az Úr közelségéről, és bátorít minket. Ezt tapasztalta meg a Dominikai Köztársaságból származó fiú, Javier is:

„Az unokatestvéremnél voltam vendégségben, és fel akartam mászni az udvaron a falra, de az rám dőlt, és szétroncsolta a jobb lábamat. A kórházban azt mondtam a szüleimnek, hogy nem bírom elviselni ezt a hatalmas fájdalmat. Édesapám gyengéden csak annyit mondott: »Ez olyan, mintha Jézus szenvedésében osztoznál, próbáld meg átölelni őt!« Amikor felébredtem, rájöttem, hogy a lábam már nincs meg. Eleinte sokat sírtam, de aztán fokozatosan egyfajta belső nyugalmat éltem át, mert bíztam abban, hogy Istennek terve van velem.

A közösségünk fiataljainak és a világ minden tájáról származó emberek szeretetének és támogatásának köszönhetően most már van egy ideiglenes protézisem, és néhány hónap múlva kapok egy állandót is. Az élet otthon fokozatosan visszatért a normális kerékvágásba. Segítek a házimunkában, a családom mellett vagyok, és az iskolát is kiváló eredménnyel sikerült befejeznem. Mindenki, a családom, a barátaim és a kórház személyzete is nagyon nagyra becsül a nyugalmam és pozitív hozzáállásom miatt, amelyet igyekeztem mindvégig megőrizni.”

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] C. Lubich, Az élet igéje 2005. március