A kölcsönös szeretetről
Eredeti cím:
UPM 2013/14 1° lezione,
GERARD ROSSÈ, L’amore reciproco,
23 novembre 2013
Fordította: Tomka Ferenc (a fordító magyarázataival és kiegészítéseivel)
Mi a különbség a világnak, illetve az egyéb vallásoknak szeretet-, illetve egymás iránti szeretet fogalma, – és az Evangélium fogalmai: a szeretet és a kölcsönös szeretet fogalmai között?
A „kölcsönös szeretet” fogalma jelen van sok vallásban. De a keresztény fogalom alapvetően istenibb, összetettebb valóságot takar.
Amikor mi erről beszélünk, az új parancs jut eszünkbe (Jn: Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket…) – De a „kölcsönös szeretet” jelen van az egész Új Szövetségben. Sajátossága: a szeretetnek közösségre (egyházra!!) irányultsága.
Vagyis a keresztény látásban kapcsolat van a) a szeretet – és a közösség – avagy: b) az agepe és a koinonia (communio) fogalma közt.
A) Az összefüggés a 1) szeretet és a 2) közösség (fogalma és valósága) között
Az agepé új fogalom – az isteni közösséget (egyházat) építi
Agapé fogalma sajátosan keresztény fogalom: – nem személyes jótetteket jelent – hanem a közösség felépítésére vonatkozik. Ez a gondolat jellemző sz. Pálra:
Sz. Pál: – a karizmák arra szolgálnak,hogy „felépítsék Krisztus testét.” (vö. 12,4; 14,12) „A tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet viszont épít” (1 Kor 8,1)
Néhol a fordítások nem pontosan adják vissza Pál mondanivalóját:
2 Kor 12,19 –l (BékésDalos „minden épülésetekre szolgáljon”-nak fordítja; Hasonló SZIT és Jer – de így hibás…) – Rom 14,19: „Azt keressük, ami egymás épülésére szolgál” (BékésDalos).
Sokszor félreértik (fordítják) a szót: erkölcsi „épülést” értve alatta… Valójában Pál ezt akarja mondani: „Minden legyen felépülésetekre”… azaz épüljön fel szeretetetek által az Egyház.
A Szeretet-himnuszt is sokszor valamiképpen egyfajta individuális szeretetre értelmezik: Pál azonban éppen az egyesítő-egységesítő szeretetről beszél:
Hiszen Pál a Korintusi közösség szétszakadottsága ellen ír… és a közösség felépítése, egybeépülésére vonatkozóan akar tanácsot adni. – Ez az egybeépült közösség tesz tanúságot a világban. A szeretet a Szeretet-himuszban is egyesítő valóság (megvalósítja az egységet és tiszteletben tartja a különbözőséget). S ha meg is említ a szeretetnek néhány tulajdonságát: türelmes, alázatos… nem elsősorban erényes embereket szeretne nevelni, hanem a kölcsönös szeretetre – a közösséget egybetartó szeretetre kíván nevelni. – Alapvető elv tehát a kölcsönösség, amely ki tudja fejezni a keresztény közösség, az egyház valóságát.
B) A „kölcsönös szeretet” fogalmának keresztény újdonsága
A kölcsönös szeretet igénye sok csoportban jelen van, mint a zsidóságban, mind a görög-római világban és más kultúrákban is. Miben áll e fogalom újdonsága a kereszténységben? Két tulajdonságra hívnám fel a figyelme, melyek szorosan összefüggenek.
1) A keresztény közösség – eredetét és lényegét tekintve – több, mint csupán egy társas–emberi valóság.
a) Nem az emberek elhatározásából született, akik csoportot akartak alakítani egy közös cél érdekében, hanem Krisztus elhatározásából, aki magához vonzotta őket (vö. Jn 12,32). Isten az, aki az egységre hívja az emberiséget. – Ahogy János írja 1. levelében: „A mi közösségünk közösség az Atyával és a Fiúval”, vagyis testvéri közösség, az Isteni közösségben (1Jn 1,3).
Vö: Don Silvano kötetében – A közösség – kommunió vagy csoport? – 78. old. Nagyon megvilágítja a témát!
b) ez Krisztus Teste, ahogy Pál nevezi.
c) a Feltámadott látható jelenléte a világban, amely a húsvéti eseményből – Jézus halálából és feltámadásából – született.
c) Eszkatologikus valóság („már és még nem”-). Minden hiány és történelmi hiba ellenére – magában hordozza Krisztus arcát –- mint úton levő Egyház
d) Szentségi „jellegű” valóság (vagyis –mint a szentségekben – van benne egy emberek számára is látható „Jel” (a jel lehet egy csoport, lehet egy cselekvés: mint a szeretet), amely „jelzi és tartalmazza Isten kegyelmét”.
– Ez tehát Isten műve, és ebben a valóságban a kölcsönös szeretet nem csupán a csoport tagjainak szép vállalkozását jelenti… hanem
– ez a közösség 1) „részesedő” és 2) „kinyilatkoztató” valóság. – 1) részesedik az Istenben levő kapcsolati létből. Más szóval a kölcsönös szeretet megvalósítja azt, amit Jézus kér imájában: „Legyenek egy, amint te Atyám bennem vagy és én tebenned” (Jn 17,21), illetve Mt 18,20… ott vagyok közöttük… – 2) és kinyilatkoztatja az Három-Egy Isten közösségi létét: „legyenek egy mibennünk és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél”
2) A keresztény szeretet Istentől származik, isteni eredetű, és különbözik a szeretetnek minden emberi kifejeződéseitől, mint pl. az érzelmesség, barátság, érzékenység, jóindulat, ember-szeretet stb. (nem szemben áll az előzőkkel, sőt erősíti és beteljesíti ezeket).
– második tulajdonsága (és újdonsága), magának a szeretetnek természetével kapcsolatos: Pál így ír erről: „Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Rom 5,5)
– agapé: A keresztény hagyomány egy külön fogalmat alkotott, hogy a keresztény szeretet sajátosságát kifejezze: és ez az agapé. Ez görögből vett fogalom, amelynek színét a kereszténység adta (hogy megkülönböztesse a természetes szeretettől – charitas – is). A görög nyelvben homályos volt e fogalom tartalma. – A keresztény arra hivatott, hogy éljen egy olyan szeretetben, amelyet Istentől ajándékba kapott, a Keresztrefeszítettbe vetett hite által.
a) Az agapé először is megújítja azt, aki megnyílik neki, és kapcsolatba hozza őt Istennel.
b) Továbbá közli vele az isteni agapé dinamizmusát: az ingyenességet, a kezdeményezést (hogy tudjon elsőként szeretni), az egyetemességet (mindenkinek szeretetét), és a képességet, hogy szeresse a másikat a maga különbözőségében.
Nyilvánvalóan az isteni szeretetnek – amelyet a hívő a Szentlélek ajándékaként kapott – konkretizálódnia kell a mindennapi cselekvésében, a másokkal való kapcsolataiban. De az isteni agapé megelőzi az emberi cselekvést, és lehetőséget ad az embernek, hogy így cselekedjen.
Amikor tehát szeretjük a másikat akkor 1) hordozói és 2) közvetítői vagyunk az isteni szeretetnek (szentségi valóság). És bár cselekedeteinknek van egy erkölcsi értéke-értékelése, ez a szeretet nem csupán erkölcsi cselekvés, hanem mindig teológiai-misztikus, – mindig Isten jelenlétének egy tapasztalata (akár érezzük ezt, akár máskor kevésbé).
Ezen túl, éppen mert egy isteni ajándékról van szó, amely a Krisztus-eseményhez kapcsolódik,
a) mindig feltételezi a hitet (vö. Gal 5,6), vagyis hogy befogadói legyünk Krisztus megváltói művének, és hogy élő kapcsolat legyen a hívő és Isten között. –
b) Mivel a hit sosem egy individuális-egyéni cselekedet (bár személyes), hanem magában foglalja a közösségbe tartozást, a Krisztus Testébe tartozást, – ezért a hit belekapcsolja a hívőt egy közösségi Mi-be. „A hit tehát az, amely természeténél fogva mozgat és vezet bennünket a szeretet egyházi dimenziója felé”, vagyis a kölcsönös szeretet megvalósulása felé.
Vö. Don Silvano: A teológia és a gondolkozás új horizontja (dualista és háromságos modell) 121.o.
A teljes humanizmus felé – Új horizontok a pszichológiában (Szeretet – tehát vagyok), 165.o. – Izgalmasan és nagyon újszerűen megvilágítják a témát
C) Mit jelent, hogy a szeretet „Isteni erény”? (hit, remény, szeretet)
A Szentlélek maga is Isten ajándéka. Pálnál, kettős szerepe van témánkkal kapcsolatban:
a) Közli a hívővel azt a fiúi viszonyt-kapcsolatot, amelyben a feltámadott Jézus, a Fiú áll az Atyával. Azaz a Szentlélek helyezi az embert Isten benső életébe, és valósítja meg, a megélt szeretetben, hogy ontológiailag (titokzatosan valós módon) részeseivé váljunk az Atya-Fiú kapcsolatnak (vö. Gal 4,6).
b) Énünk bensőjébe helyezi az agapét, és így valósul meg, hogy az agapé nem egyszerűen egy cselekvési norma, hanem egy benső dinamizmust valósít meg bennünk, amely a szeretetre hajt bennünket, mely által a bensőnkben levő agapé személyes szükségletünkké válik: amit tenni szeretnék, az nem egy kívülről jövő parancsból fakad.
c) Mit jelent, hogy a Szentléleknek vannak „ajándékai” és gyümölcsei? (Kek 1830-1832)
Az ajándékok – megfogalmazása Iz jövendöléséig megy vissza: „bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, istenfélelem” (Iz 11,2). Ajándékok, amelyekben a keresztség által részesülünk… (lehetőségek ezek, mint a kegyelem, amelyeknek „aktivizálódniuk” kell a hit válasza által).
Gyümölcsök – Mit jelent, hogy a szeretet – a „Szentlélek gyümölcse” (Gal 5,22)?[1] Isten a keresztségben kapcsol bennünket az egyház társas valóságába, közli velünk szeretetét, s ez „szül” bennünket az ő fiaivá. Azokban teremnek meg a Szentlélek gyümölcsi: „a szeretet, öröm, békesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22). –Ez is egy erő, amely képes kapcsolatokat teremteni, legyőzni a szakadásokat, eggyé tenni az emberiséget, és elvezetni azt Istenbe; mert ez a Kersztrefeszített-Feltámadottnak ereje. (Egyes értelmezések szerint a „gyümölcsök” azokban teremnek, akik már közreműködnek a Szentlélekkel: ahogy Pál mondja: „akik keresztre feszítették testükben a szenvedélyeket és kívánságaikat”. –Ferenc pápa is az Ige, a szeretet megéléséből fakadó örömről beszél –Evangelii Gaudium…)
D) Itt megjelenik az ajándékba kapott isteni szeretet egy másik újdonsága: annak eschatologikus volta (minősége). ( A „már és még nem” – Azaz olyan valóság ez, amely már jelen van, de az örök életben valósul meg teljesen!)
A kölcsönös szeretet János írásaiban
Az új parancs
1) Amikor a kölcsönös szeretetről beszélünk, értelmünk természetszerűen az új parancsra gondol, amely Jézus búcsúbeszédében jelenik meg.
„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Erről ismerjék meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást” (Jn13,34-35)
Ebben a 2 versben 4-szer találjuk az agapé szót. Amint a szeretet Pál számára nem egyszerű barátságot jelent, hasonlóképpen János számára sem. Hanem – ahogy állítja – azzal a szeretettel, amellyel az Atya szereti a Fiút, és amelyet a Fiú ad át övéinek „hogy a szeretet, amellyel Te engem szeretsz, bennük legyen, és én őbennük” (Jn 17, 26 vö. 15,9). A Jézussal való kapcsolat által a hívők részesülnek az Atya és a Fiú között élő szentháromságos dinamikában.
2) Mindazonáltal[2] az új parancsról beszélve más tanításokra is fel kell figyelnünk:
a) Az új parancs gondolata átjárja az egész búcsúbeszédet (vö. Jn 13-17): választ akar adni arra a megrázó valóságra, hogy Jézus eltávozott, vagyis annak az egyháznak szól, amelyet Jézus eltávozása jellemez, amelyben már lezárult az a kiváltságos korszak, amelyben ő még jelen volt övéi között.
A választ éppen a kölcsönös szeretet adja meg, az „új parancs”. A parancs szót használja, noha tudja, hogy ez egy isteni ajándék, egy ajándék, amelyben Isten önmagát adja. De az evangelista (vagy maga Jézus) alá akarja húzni: hogy az ajándékba kapott agapé – egy felhívás, egy feladat is: és felelősség a testvérek felé.
b) A világ mindig kérdezheti, és miben áll, és mennyiben új a kölcsönös szeretet parancsa, hiszen ez nem volt ismeretlen az antik világban, vallásokban, amint már láttuk.
A bibliai szövegösszefüggés minden bizonnyal hivatkozik Jeremiás és Ezekiel jövendöléseire: melyekben Isten megígéri, hogy majd „új szövetséget kötök; új szívet és új lelket adok belétek”. (Jer 31,31, Ez 3,25). Eszerint János éppen az „új szövetség” jelének tekinti az „új parancsot”
A szöveg magában is bemutatja e parancs két újdonságát:
– „ahogyan én szerettelek titeket”… Jézus szeretete itt a modell, mely szerint szeretnünk kell egymást. Ő megmossa a tanítványok lábát. Megjelenik az alázat, a szolgálat
– „ahogyan”: Igazában ebben áll az újdonság. Jézus életét adó szeretete – a modell, e szeretet-modell alapítója Ő. Ő az abszolút kezdete e szeretetnek, amelynek beteljesedése escatologikus (a teljes egység, mely a világ végén valósul meg).
–
c) Az új parancsban a tanítványok kettős felelőssége jelenik meg:
– felelősség, hogy megéljék maguk között a Keresztrefeszített szeretetét, amely megszülte és egyesítette őket, és amely a jövő útja. És egyben itt a válasz is Jézus távozására: azaz hogy nekik nem szabad nosztalgiázniuk Jézus eltávozásán, hisz így ő közöttük van…
– és a felelősség hogy tanúságot tegyenek (vö. Jn 13,35). A Keresztrefeszített és Feltámadott erejéről, amely egyesíti a hívőket, és amely el akar érni minden embert. Ahogy Jézus többszöri megígérte ezt: pl. „Ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32 vö.33 vö. Jn 17,21k).
– A közösségben megvalósuló kölcsönös szeretet által akar tehát mindenkit magához vonzani. A kölcsönös szeretet a jel, amely által megismerhetik, „hogy az én tanítványaim vagytok”. (Azaz ismét szentségi valóság!)
János nem azt emeli ki, hogy a világ, ha kapcsolatba kerül e közösséggel, megtapasztalja Jézus jelenlétét.
Arra irányítja a figyelmet: hogy szeretetük által ismerik fel, hogy ők „Jézus tanítványai”. Azt akarja tudatosítani, hogy csak kölcsönös szeretetükkel nyilvánítják ki, hogy Ők azok, akiknek tovább kell adniuk annak a Keresztrefeszített-Feltámadottnak üzenetét, és szeretetét, akitől mindent kaptak, aki alapítójuk. Azaz az apostolok jövője, küldetés Jézus halálával kezdődött meg: most már nekik kell Jézus tanúinak lenniük.
János első levele
– Fájdalmas körülmények között született, mert belső szakadás támadt az első közösségekben, és félő volt, hogy ez sokakat magával sodor. Ebben az összefüggésben beszél tehát János a kölcsönös szeretetről, és annak Istennel való kapcsolatáról.
Így még érthetőbb a levél bevezetése: „Legyetek közösségben velünk. A mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal” (1Jn 1,3)
Emeljük ki a levél 4., központi fejezetét:
A 2. fej.-ben János úgy határozza meg a kölcsönös szeretetet, mint régi és új parancsot (1Jn 2,6-7). Vagyis itt még etikai értelemben veszi e parancsot.
A 3. fejezetben már ezt írja: a testvéri szeretet modellje Jézus (3,16), és ennek megvalósulása, a szeretet jelzi, „hogy mi átmentünk a halálból az életre”.
1) A 4. fejezetben fogalmazza meg az agapé valódi eredetét: amely Istenben van:
„Testvéreim szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret nem ismerte meg Istent, mert Isten a szeretet” (4,8.16; vö. 7-8).
a) Emlékezzünk rá, hogy János beszélt már az agapéról, az isteni szeretetről, az Atya szeretetéről a Fiú iránt, amely utóbbiban részesítenek bennünket.
b) Most János a tanítványok közötti szeretetről beszél, úgy, mint ami logikus következménye annak, hogy Istentől születtünk.
Ez az állítás, hogy „aki szeret, ismeri Istent” – a hit fontosságát is húzza alá: amennyiben a hitre úgy tekintünk, mint az Isten és ember közötti élő kapcsolatra, amely által Isten lakik a hívőben.
(NB… Érdekesség: hogy ha a nem hívő elkezd szeretni, már ő is elkezdi megtapasztalni Istent – amint erre a Fokole Lelkiség pedagógiája is épít: Lelkiségünk gyakorlata elsőként a szeretetre vezet el – és nem a hitre… – vagy legalábbis együtt vezet a hitre és a szeretetre…!))
2) Látható, hogy János nem komplikált teológiai fejtegetéseket tart, hanem az okozatból következtet az okra: a konkrét testvéri szeretet jele annak, hogy aki szeret, Istentől született, és valódi ismerettel rendelkezik Istenről, és közösségben van vele. – És ahogyan az okozatot nem lehet elválasztani az októl, hasonlóképpen ellentmondás azt mondani: hogy Istent szeretem, ha nem szeretem a felebarátot.
3) Az olvasó a levél eleje óta tudatában van, hogy ez a szeretet nem csupán az Ószövetségben már ismert szeretet, amelynek beteljesülése, hogy Isten elküldte Fiát a világ üdvözítésére.
A jézusi szeretet újdonsága, hogy ez a szeretet kapcsolat. Maga Isten is lényegében és önmagában kapcsolat: az Atya öröktől szereti a Fiút a Szentlélekben. – És a hívek ebben a kapcsolatban vesznek részt, annak köszönhetően, hogy a Szentháromság (Atya) elküldte a Fiút a világba (vö. 1Jn 4,9-10). János így zárja e részt: „Kedveseim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!” (11.v.)
Logikus következtetés lenne: ha Isten így szeretett minket – nekünk is így kell szeretnünk Istent. János azonban azt írja: nekünk is így kell szeretnünk egymást. – Vagyis a következtetés logikája ez: azt a szentháromsági kapcsolatot kell megélnünk magunk között, amelynek Krisztus a részesévé tett bennünket. Hiszen „a mi közösségünk közösség az Atyával és a Fiúval” (1Jn 1,3) –
Így amikor a testvérnek ajándékozzuk magunkat,
a) nem csupán emberi szeretetünkben, emberségünkben növekedünk,
– hanem mindig újjászületünk, mint az Atya gyermekei: Ahogy János folytatja: „Istent senki sem látta. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk (vagy közöttünk) marad, és az Ő szeretete tökéletes lesz bennünk.” (12)
b) Egyben jel is leszünk! – Istent senki sem láthatja, hogy bele nem halna, vallja az Ószövetség. János is állítja: Istent soha nem látta senki… És ekkor fűzi hozzá: „az Egyszülött Fiú, aki az Atya ölén van, és aki Isten, Ő nyilatkoztatta őt ki nekünk” (Jn 1,18) – Ezért mondhatja János: Isten Transzcendens, mégis lehet közösségben lennünk vele, és az Vele való közösséget a kölcsönös szeretetben élhetjük meg.
És így „az Ő szeretete tökéletes bennünk”. A kölcsönös szeretetben, ill. a szeretetben, amellyel az Atya öröktől szereti a fiút és Nemzi őt, és amelyben a Fiú részesített bennünket, hogy mi is az Atya gyermekei lehessünk – itt érte el a szeretet-agapé a célját. A kölcsönös szeretetben, az isteni terv, amely az emberiségről készült – eléri a célját: az emberek communiója az Atya és a Fiú Communiojában: így jut el az emberiség az Atya ölére.
Itt jelenik meg Isten új temploma: Isten lakást vesz az emberek között; és ez a „hely” nyitott az egész emberiség felé.
(Istenhez meghívó hely, családi meleget sugárzó legyen a közösség – mondja Ferenc pápa – EG)
4) Ismét kell szólnunk a Szentlélek működéséről is.
– „Abból ismerjük meg, hogy Benne vagyunk és Ő mibennünk: hogy a Fiú nekünk adta Lelkét” (4,13)
– a) A Lélek nemcsak a kötelék Isten és köztünk, hanem Ő vezet be bennünket az Atya és a Fiú közti bensőséges kapcsolatba, az Isten ölére… amint ezt megfogalmazza a kifejezés „Isten mibennünk és mi Istenben”.
– b) A Lélek nemcsak a communió megteremtője, hanem Ő adja meg nekünk – a hit által és a testvéri szeretetben – a benső bizonyosságot, hogy ilyen communióban élhetünk.
– c) Ennek a kölcsönös egymásban élésnek – Isten bennünk és mi Istenben – a 15 vers a következő motivációt adja: „Aki megvallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten él, és Isten él benne”.
– Éppen a hit a Szentlélektől kapott fény – amely megnyitja a hívőt annak megvallására: hogy Jézus Isten Fia. Ha valaki mélyen megismerte, hogy Jézus az Isten Fia, ez annak jele, hogy Ő az Atya ölén van… Mivel elismerni, hogy Jézus a Fiú, ez feltételezi, hogy valaki közösségben van vele, következőleg hogy az Atyától született…
– Végtelenül mélyek János gondolatai… De be kell fejeznünk.
Összefoglalás
1) Nyilvánvaló, hogy a Teremtő azzal, hogy az embert a saját képére teremtette, olyan létezőt hívott életbe, aki a kapcsolatban valósítja meg önmagát. Isten az emberi szívbe oltotta a szeretetet, ennek sokrétű valóságában.
Ezzel fel is készített minket a kinyilatkoztatásra, arra a szeretetre (agapéra), amelyet a Feltámadott Lelke közöl velünk.
A szeretetnek, mint isteni agapénak, vagyis mint eszkatologikus (az örök életig tartó, és ott beteljesülő) erőnek a kiindulópontja a Krisztus-esemény, és ezért igényt tart a hitre, azaz az isteni ajándék iránti nyitottságra.
Az agapé, amelyet a Szentlélek árasztott a hívő szívébe, kétségtelenül konkréttá akar válni, vagyis van társadalmi és morális vetülete is. De igazi újdonsága és fontossága teológiai és eszkatalogikus természetében rejlik: Annak a szeretetnek vagyunk hordozói, amely (az Atya-)Istentől ered, melyet a megtestesült és értünk meghaló Fiú nyilatkoztatott ki, és amely megnyitja az „utolsó időket”.
Jánosi kifejezéssel élve a Szentlélek az Isteni szeretet (agapé) tulajdonságait interiorizálja (teszi benső törvényünkké), s így tesz képessé 1) elsőként szeretni (ingyenesség), 2) mindig és mindenkit szeretni (egyetemesség), 3) „életünket adni a másikért” (1 Jn 3,16).
2) János, aki a testvéri szeretetre összpontosítja figyelmét, mivel egy olyan közösséget kell megerősítenie, amely a megosztottság következtében elvesztette az irányt, még kifejezettebben (sarkosabban) fogalmaz. Ő az agapéban, amelyet ajándékba kaptunk Istentől azt látja, hogy ez annak az Istennek ajándéka, aki maga a communio, és aki saját communiójában akar részesíteni bennünket. Világos, hogy csak a kölcsönösségben megélt szeretet felel meg az isteni ajándék szándékának és céljának: az a testvéri communio, amely az Atya és a Fiú communiójába kapcsolódik. Isten azt szeretné látni, hogy isteni életének communio-jellemzőjét megéljük egymás között. És éppen ebben áll a keresztény kölcsönös szeretet sajátossága, a kölcsönös szeretet egyéb formáival szemben, amelyekkel különféle társadalmi – és vallásos vagy kevésbé vallásos – csoportokban találkozhatunk.
A keresztény közösségben megélt kölcsönös szeretet eredeténél Istent találjuk, aki megnyitotta szentháromságos kapcsolatát. S ezáltal Isten nemcsak az isteni szeretet tulajdonságait (ingyenesség, egyetemesség) nyilvánította ki, hiszen ezeket már eddigi cselekedeteiben (üdvtörténetben) is kinyilatkoztatta. Isten ezzel a szeretetnek a struktúráját is kinyilvánította: mint egy teret, amely megengedi a másságot, mint olyan egy kiüresedését önmagának, amely befogadja azt a különbözőséget is, és amely az önajándékozásban valósul meg.
3) Szent Pál tanítása sem különbözik ettől. Ő azonban inkább krisztológikus-ekkléziologiai vonalon mozog, minthogy közösség-felfogása a „Krisztus Teste” fogalmához kötődik.
A kölcsönös szeretet további sajátossága az eszkatologikus dimenzió. Vagyis „már most” a történelem jelenjében megvalósítja azt a jövőt, amelyet a húsvéti esemény nyitott meg. Egy jövőt – mely nem más, mint a megváltott emberek közé végérvényesen elérkezett Isten Országa – amely tehát már most jelen van a testvéri szeretet által; de amely másfelől dinamikus valóság is: egy erő, amely a kapcsolatok teljességére (elmélyülésére) törekszik, és szeretné az egész emberiséget meghódítani (s ez még nem valósult meg, csak a végső időben.)
A kölcsönös szeretetnek emberi-isteni dimenziója van. A kölcsönös szeretetben növekedve mindenki a saját kibontakozása, létteljessége felé halad;
a) nem csupán annyiban, hogy emberileg gazdagodik, amikor a testvért önmagába fogadja,
b) hanem azáltal is, hogy egyidejűleg az Atya szeretetében is részesülök, aki folytonosan „szül” engem, gyarapít istenfiúi identitásomban, mind inkább fiúvá tesz a Fiúban.
Amint már mondtuk, mindez egy növekedési folyamatként valósul meg a végső escatologikus teljesség felé, miközben megmarad a történelmi időnek való alávetettsége: A „még nem” helyzetében vagyunk, ami arra emlékeztet bennünket, hogy még úton vagyunk, bár máris (előre) mindent megkaptunk.
Ezen az úton az agapé azt az erőt is jelenti, amely – állandó újrakezdéssel – képes meggyógyítani a mindannyiunk közötti kapcsolatot is; a kapcsolatot, amely végességünk miatt mindig veszélyeknek van kitéve.
4) Végül ne feledkezzünk meg Jézus Krisztus alapvető fontosságáról, aki az egyedüli Közvetítő. Egymás közötti közösségünk és ennek a communiónak az isteni Communioba való beágyazottsága csak Krisztusban, a megtestesült Fiúban lehetséges, aki meghalt értünk, és aki önmagával és önmagában egymás között is egyesít minket a Feltámadott Lelke által.
Szent Pál egyháztana világosan megfogalmazott: Krisztus Teste vagyunk! Ő alkotja az „Egyháznak, mint Személynek”[3] legmélyebb identitását. Ahhoz, hogy a szentháromságos élet dinamikájában élhessünk, nem elegendő, ha Isten fiai gyermekei. Fiaknak kell lennünk a Fiúban, hiszen az Atya isteni atyasága teljes egészében abban áll, hogy szüli az egyetlen Fiút. Csak az Eggyé lett Egyház hordozza a Fiúnak krisztusi arcát.
A húsvéti eseményben Jézus éppen ezt valósította meg: „sokan egyek”. Következésképpen Pál ezt írhatja: „Mindannyian egy (személy) vagytok Krisztusban”[4] (Gal 3,28). Figyelem! Egynek lenni Krisztusban nem a kölcsönös szeretetből fakad, hanem megelőzi azt, és forrása annak. Az egység az Egyház legmélyebb identitása, amely egy, szent, katolikus és apostoli születésétől kezdve. A keresztség az egyes megtért személyt belehelyezi ebbe az egységbe (vö. Gal 3,27k; 1Kor 12,13), az Eucharisztia pedig folytonosan újra valósággá teszi ezt az egységet (vö. 1Kor 10,16).
A kölcsönös szeretetben tehát nem „létrehozzuk” az egységet, hanem kifejezésre juttatjuk vagy jelenvalóvá tesszük. Az egységben való lét megváltó kegyelme közvetíti számunkra a Fiúnak krisztusi arcát, és így jutunk az Atya ölére, és a kölcsönös szeretetben pedig részesülünk 1) a szentháromságos dinamikában, 2) amint Istennek az egész emberiség iránti szeretetében is.
[1] javítva az eredeti szöveg: a Szentlélek Gyümölcseinek meghatározása:
[2] kapcsolatban egy teológiával, amely feltételezi az istenben levő kapcsolatiságot
[3] A „Személy-Egyház” kifejezés Y. Congartól származik, a következő cikk címében: La Personne « Église », in Revue Thomiste 71 (1971) 613-640.
[4] A görög nyelvben azt, hogy többen egyek, kétféleképpen lehet mondani: einai heisz (lat. esse unus, egy személynek lenni) vagy einai hen (lat. esse unum, egység, egy valóság lenni). Az első esetben az állítmánykiegészítő hímnemben áll, a másikban semlegesnemben. A klasszikus (ókori) teológiai nyelvben a Szentháromság Személyeire csak a semleges „hen” (egység) alkalmazható: hiszen egy valóságot, egy lényeget alkotnak, miközben a Személyek nem olvadnak össze. Krisztus Testének tagjairól beszélve viszont mindkettőre látunk példát a Szentírásban: „Legyenek mindnyájan egy (hen)” (Jn 17,20), szemben az idézett Gal 3,28-cal (heisz). (a fordító megjegyzése)