(…) Közeledik az év legnagyobb ünnepe, a húsvét és vele a nagyhét, telve Jézus életének legértékesebb misztériumaival.

Mindenekelőtt eszünkbe juttatják a nagycsütörtököt, a nagypénteket, a nagyszombatot és a Feltámadás vasárnapját, amelyek lelkiségünk központi titkait jelenítik meg: az új parancs átadása, a papság és az Eukarisztia alapítása, az egységért mondott imádság, az elhagyott Jézus halála a kereszten, a Vigasztalan, a Feltámadott.

Mindezeket a liturgiában az egyházzal együtt ünnepeljük. Mivel azonban

a mi utunk az „Élet útja”,

felkészülünk, hogy az életünkkel is ünnepeljük e titkokat. (…)

Mit éljünk tehát a nagyhét közeledtével, majd pedig ezekben az áldott napokban.

Azt gondolom, ha a húsvétot éljük, azaz

hagyjuk a Feltámadottat élni magunkban,

ez a legjobb módja annak, hogy mindegyiket éljük.

Ahhoz, hogy bennünk a Feltámadott ragyogjon, szeretnünk kell az elhagyott Jézust és – ahogy mondani szoktuk – „túl kell lennünk a seben”, ott, ahol már a szeretet uralkodik. És éppen a szeretet lesz az, amely arra indít, hogy a megvalósult új parancs legyünk; amely arra indít, hogy magunkhoz vegyük az Eukarisztiát, amely táplálja bennünk ezt az isteni szeretetet, és valóban azzá is tesz minket, akivel táplálkozunk, a Feltámadt Jézussá. A szeretet az, amely arra indít bennünket, hogy egy legyünk Istennel és a felebarátainkkal. És a szeretet az, amely által – egy bizonyos értelemben – másik Máriák lehetünk.

Valóban, nem lehet jobban megélni Jézus életének különböző eseményeit, amelyekre a Nagyhét emlékeztet minket, minthogy elhatározzuk:

minden pillanatban engedjük élni magunkban a Feltámadottat.

(…)

Chiara Lubich 1994. március 24-i telefonos körkapcsolás alkalmával