Igino Giordani: Light története

 

Egy téli reggelen a szigorú Lubich családban a mama, Luigia megkérte egyik kisebb lányát, hogy menjen el tejért. A tejet egy Trentó környéki tanyáról hozták, amit Fehér Madonnának hívtak. Hideg volt és a kislánynak nem akaródzott. A mama akkor a másik lányához fordult, de ez is ellenkezett. Chiarát nem is kérte, mert neki tanulnia kellett, órákat is adott és sokfelé kellett eljárnia.  De Chiara a testvérei iránti szeretetből hamarjában ajánlkozott, hogy elmegy ő. Fogta az üvegeket és elindult.

Amikor a vasúti aluljáróhoz ért – útközben imádkozott – egy hívást, egy invitálását hallott: adja magát teljesen Istennek.

Azonnal megértette. Hazaérve még frissiben írt lelki atyjának, kifejtve, hogy már 23 éves, és teljesen az Úrnak akarja szentelni magát örökre: Jézussal akar házasságot kötni. A lelki atyja beszélgetésre hívta és sok kérdést feltett neki, amiből kirajzolódott, milyen jövő vár rá, ha kivonul a világból: magányos, elhagyott lesz, egy öregotthonban fogja élete végét tölteni…

„Bármi történjék is –  válaszolt ő – bárhová kerülök, mindenhol lesz egy tabernákulum: Jézus mindig velem lesz, így nem leszek soha egyedül.”

És így a lelkiatyjával egyetértésben 1943. december 7-én, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének előnapján, hajnalban, hatalmas szélviharban, ami szinte úgy tűnt, azért zúdult le az Alpokról, hogy megakadályozza őt ebben a lépésben, felment a kapucínusok templomához, és a hideg templomban egyedül letette a szüzességi fogadalmát, örökre az Úrhoz láncolva önmagát. Két szegény házassága: Krisztusé és az ő tanítványáé.

Később, amikor beszél társainak e tettéről, azt mondja, hogy ebben mindig is Mária Művének kezdetét látta, és ezzel a tanítványai/követői is egyet értettek. Ez a Mű tehát abban a kietlen órában, az 1943-as alpesi hideg télben, egy szegényes templom csöndjében született: fagyban született hogy tűzvészt hozzon.

A fokolarinik és a fokolarinák, akinek életútja azonos Chiara életútjával, hiszik, hogy számukra az önátadásnak és sírásnak ez a hajnala saját kezdetük is egyben: a saját Karácsonyuk.

S most idézem, mert kényszerít rá annak az elbeszélésnek az ártatlansága és szépsége, amit az egyik első „popa” (így nevezték önmagukat: trentói nyelvjárásban gyermeknek, mert lelkileg azok akartak maradni), Giosi beszélt el 1967 márciusában Loppianóban:

 

„Chiara korán hajnalban ment misére (reggel hatra), a legszebb, vasárnapi ruhájában – nem volt ugyanis sok ruhája. Az anyukája csodálkozott is, mert ráadásul az eső is zuhogott.

Átszelte az egész várost, fel egy emelkedőn a kapucinusok templomáig, szembe fújt a szél, szinte visszalökte őt, mintha meg akarta volna akadályozni, amire készült. A templom romokban állt az 1943 szeptemberi bombázások következtében, ezért a misét a kollégium kápolnájában mutatták be. Az áldozás alatt Chiara kimondta az örökre szóló tisztasági fogadalom szavait Istennek.

Ebben a pillanatban úgy érezte, valami elvágja őt mindattól, amit elhagyott, és egy pillanatra hidegség járta át.”

 

Nemrégiben, 1968-ban Chiara maga így írt naplójába:

 

„Ma éppen 25 éve egyedül szenteltem magam az Úrnak. Ezt a napot soha sem fogom elfelejteni.

Előtte igyekeztem virrasztani a szobácskámban, egyedül a feszületemmel. Az egyetlen dolog, amire ebből emlékszem, hogy éjfél után az álmosságtól elgyötörve észrevettem, hogy a feszület nedves lett az imádságom leheletétől, és nekem ez jelnek tűnt, hogy az életem során a lelki fájdalmak Keresztre feszítettjét kell magamhoz ölelnem.

Aztán emlékszem a dühöngő viharra, ami alig hagyta, hogy eljussak a templomig. Aztán – hirtelen – már egy térdeplőn találtam magam az oltár előtt – ráébredve, mit csinálok. Megértettem, hogy felégetem a világhoz kötő hidakat magam mögött és mielőtt kiejtettem a fogadalom szavait, egy könnycsepp csordult a misekönyvemre.

Aztán a kitörő öröm.

A kehely alá rejtve egy kis papírlapon  ajándékként Gino megtérését és életszentségét kértem Jézustól: „ahogy szent Ágostonnal történt”. A sajátos célunk?

Majd lelkem válasza, amikor visszatérve a padokba, a pap egy hagyományos mondatot suttogott a fülembe (legalábbis nekem úgy tűnt): „A vér jegyese lesz”. Ezt nem értettem. Én Istennel kötöttem házasságot.

Aztán futottam, hogy vegyek három szál piros szegfűt és a feszület elé helyezzem, ahol az éjjel virrasztottam.

És siettem, kicsit késve, Dorihoz, órát adni.

Ennyi az egész.”

 

Tényleg ennyi volt. Minden nagyon egyszerűen történt, egy pillanat alatt. S főleg magányosan az Istennel. Egyedül megtett lépés: nem volt ott senki, nem voltak ott a társak, nem volt még az Ideál. Bár már születőben volt, de senki se tudta, mi készül. S zavarta is volna, ha lett volna ott más is.

Olyannyira, hogy még Natáliának se mesélte el és Dorinak se. Csak rá és Istenre tartozott. Ha valaki elmondta volna neki, mik fognak történni, kisebbítette volna előtte e fogadalomtétel jelentőségét. Mert csak Isten, Isten egyedül több minden másnál.

Misekönyvébe, amin most is látszik annak a könnycseppnek a helye, ami a fogadalomtétel napján hullott rá, saját kezével latinul és olaszul Izajás egy sorát írta: De ti, mind, akik tüzet gyújtottatok és tüzes nyilakat csináltatok, jussatok a saját tüzetek lángjába és a tüzes nyilak közé, amiket gyújtottatok! Az én kezemből ér ez utol benneteket. (Iz 50,11)

 

Naplóját pedig még ugyanaznap így folytatja:

 

„Lesz ma egy mise, amikor megújítva a fogadalmakat, ünnepélyesen a Vigasztalannak szentelem magam. Igen, mert nem tudom elmondani, mit érzek lelkemben Mamánk, a Vigasztalan iránt. Megtalálva őt, mindent megtaláltam, megtaláltam a kincset. S Nála semmi fontosabbat nem ismerek, hogy mindig Istenben legyek… A „veszítésben” szentelem neki magam … ami Isten tudja, ahogy 25 éve , ma is ez az egyetlen, ami lenyűgöz. Ha 25 évvel ezelőtt Istenhez bármilyen más dolog vagy gondolat kapcsolódott volna, ha akár Isten legmagasztosabb ajándékairól beszéltek volna nekem; arról, hogy születni fog egy mozgalom, hogy társaim lesznek, stb… mindent tönkre tett volna. Ez is jelzi és nyilvánvalóan előrevetíti, hogy ma sem lehet semmi másom, csak Isten és Ő egyedül.”