Mi, akik évről évre megünnepeljük a karácsonyt, mindig nagyon várjuk, teli van izgalommal, örömmel és kapcsolatokkal.

De a vidám és örömteli karácsonyi légkörben gyakran megfeledkezünk arról, hogy ennek az ünnepnek az alapja egy titokzatos, mondhatnám, szinte botrányos esemény: Isten botránya, aki leereszkedik és emberré lesz. A Mindenhatóé, aki erőtlen gyermekké lesz, a Határtalané, aki belép az emberi test korlátai közé.

Isten ezt nem csak szolidaritásból teszi, hogy közel legyen hozzánk, és osztozzon a létünkben. Ő azért lép az ember helyzetébe, hogy a mi nyelvezetünkkel, gesztusainkkal, érzelmeinkkel fejezze ki az életét: az isteni életet; azt az életet, mely képes helyreállítani a szakadásokat, begyógyítani a sebeket, és újjáépíteni a kapcsolatokat.

Ezt tette 2000 évvel ezelőtt és ezt szeretné ma is tenni.

Egy hónap múlva, január 22-én ünnepeljük Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója születésének századik évfordulóját. Nem lehet, hogy ebből az alkalomból ne idézzem fel üzenetének, az egység lelkiségének lényegét: azt a felfedezést, hogy Jézus ma is megszülethet ott, ahol ketten vagy hárman szeretik egymást „azzal a szolgáló, megértő szeretettel, mely osztozik a testvérek fájdalmaiban, terheiben, aggodalmaiban és örömeiben, azzal a szeretettel, mely mindent befed, mindent megbocsát, s amely a kereszténység sajátja”. Innen ered a javaslatunk, hogy a köztünk lévő kapcsolatokat alakítsuk betlehemi bölcsővé, mely befogadja közénk Jézust, aki újra egységbe akarja összefogni ezt aszéthulló világot.

Azt kívánom, hogy az idei karácsony mindannyiunk számára a mély öröm ünnepe legyen abban az odaadásban, hogy a kölcsönös szeretetünkkel nap mint nap újra életet adjunk Jézus jelenlétének közöttünk, és lehetővé tegyük számára, hogy átalakítsa a világot.