Az élet tele van boldog, ünnepi pillanatokkal – hála Istennek! És az élet tele van nehéz, fájdalmas pillanatokkal – ez adja meg az egyensúlyt és a hitelességet az öröm idejéhez. Abban pedig mindig van valami rendkívüli és felemelő, amikor ezek a pillanatok egybeesnek. Ez most ilyen! Barlay András, a Fokoláre Mozgalom egyik első magyarországi önkéntesének temetését körülölelő gazdagságról van szó.

 

Nem tudjátok sem a napot, sem az órát. Ez így van. Mégis, a már végtelennek tűnő pandémiás bezárkózás után, ez a végső búcsú volt az első lehetséges alkalom a közösségnek a valódi találkozásra, vele és másokkal. Aki ott volt, tudja. Ünnep volt, sokízű ünnep. Nem András választotta meg indulásának idejét. De mégis, ez annyira ő volt! Létrehozni a családot!

Egy emlék tör rám. ’90 karácsonyán kaptunk egy levelet Chiarától. Arról beszél benne, hogyan lehet létrehozni a közösséget. András megragadta a két vállamat:

„Érted? Az Ige hozza létre a közösséget! Nem más! Akkor nekünk elég az Igére koncentrálni!”

Valahányszor újra elhatároztam a szívem mélyén, hogy az Igét szeretném életem középpontjába állítani, András vállrázós képe szépítette meg a lelkem.

 

 

 

Élete néhány sorban

 

Barlay András 1943-ban, a II. világháború borzalmai között született. Nagyon korán elvesztette édesapját, és menekülni kényszerültek. Édesanyjával és testvérével Mátrafüreden telepedtek le. Tehetségének és a gyerekkorában megszokott kemény munkának köszönhetően több felsőfokú végzettséget szerzett: műszaki és mentálhigiénés diplomát, sőt, teológiát is tanult. Dolgozott mérnökként, egyetemi oktatóként, a közigazgatásban, illetve a szociális szférában, mint családsegítő.

Feleségével, Ágival saját kezűleg építették fel családi házukat, amely mindig nyitott a barátok és a rászorulók előtt. Három gyerekük mellett egy negyediket is sajátjukként szerettek és neveltek fel. 11 unokájuk van.

András napi miselátogató volt, és naponta elimádkozta a szentolvasót, néha többször is. Egyfajta szerelmese volt a rózsafüzérnek: nem csak mondta, hanem közben átelmélkedte a titkokat.

 

 

Feleségével együtt a 70-es években ismerkedtek meg a Fokoláre Mozgalommal, amelynek lelkisége azonnal magával ragadta őket. 1980-ban az elsők közt kötelezte el magát a Mozgalom Isten önkéntesei elnevezésű ágában. Sokáig csoportvezető volt, egy ideig az egész ág magyarországi felelőse is. Feleségével, aki szintén Isten önkéntese, sokáig ők ápolták a kapcsolatot a Fokoláre kelet-magyarországi csoportjaival. András a közösségünk rendezvényein is számtalan szolgálatot vállalt, az érkezők fogadásától kezdve az ebédosztáson keresztül a rendrakásig, így szinte mindenki ismerte őt. Gyönyörű, férfias hangját és zenei talentumát kamatoztatva rendszeresen felolvasott és énekelt a miséinken, találkozóinkon, lelkigyakorlatainkon. Közösségünk havi rendszerességgel megjelenő videóhíradójában hosszú éveken át ő volt II. János Pál pápa magyar hangja.

Élete utolsó éveiben sántítani kezdett: csípőbetegsége nem csupán mozgásában korlátozta, hanem sok fájdalommal járó testi szenvedést okozott neki. De lelkileg az utolsó pillanatáig friss maradt, nem veszítette el jellegzetes humorát.

2021. április 21-én déli egy óra után pár perccel otthonában elesett, és nem tudott felállni. Felesége, fia és menye, akikkel egy házban lakott, siettek segítségére. Feltámogatták, lefektették a kanapéra. Eleinte kényelmetlenségre, fájdalmakra panaszkodott, de aztán elhallgatott. Mintegy 10 perc elteltével ránézett a szeretteire, két könnycsepp jelent meg a szemében, és teljesen érthetően ezt a két szót mondta: Isten áldjon! És lehunyta a szemét.

 

András – mások szemének tükrében

 

• Vannak emberek, akikről meg sem tudjuk mondani, hol és mikor találkoztunk először. Mintha mindig ismertük volna őket. Ilyen volt és hitem szerint most is ilyen ember, barát, testvér, ’harcostárs’ számomra András is. Keresem a szavakat, amelyekkel leírhatnám őt: testvérség, barátság, szeretet és alázat, kitartás és hűség, segítőkészség és vidámság, sajátosan kedves humor… és a sor még hosszú.

 

• Amikor gyermekvédelmi területen dolgozott, óriási lelkesedéssel beszélt arról, hogy az intézménybe került gyerekeket hogyan lehetne családoknál elhelyezni, és hogy ő ezért sokat szeretne tenni. Talán ez volt az egyik legfontosabb ténykedése az életének.

 

• Szerintem András nem volt tökéletes. Ez engem megnyugtat, mert nekünk is van esélyünk. Még nekem is. András így volt elég. Így volt jó Istennek és így volt jó nekünk. Azzal a nyugalommal tudtam Andrást felhívni időnként, hogy bár nem tudunk megoldani egy problémát, elképzelésbeli különbségeink vannak, de mondjunk el egy Miatyánkot vagy egy tized rózsafűzért. Adjuk oda Istennek! És telefonnal a kezünkben elmondtunk egy imát.

 

• Az a kép él bennem, hogy vége a Máriapolinak, össze kell pakolni, András megjelenik a babakék opeljével és az cuftig van rakva. De mindig talált egy lyukat, hogy még valamit betegyen. Ebben ott volt a minden problémán átlépő szeretete.

 

• Volt, hogy megkért, hogy segítsek a számítógépükkel kapcsolatban megoldani valamit. Az egyik ilyen alkalom után kaptam tőle egy Guinness rekordok könyvet. Szép színes könyv, amit nálunk a gyerekek sokat nézegettek. Amikor mondtuk nekik, hogy meghalt András bácsi, tudjátok, akitől azt a szép könyvet kaptuk, rögtön tudták mihez kötni.

 

• András nagyon melegszívű is tudott lenni, meg iszonyú keményen be is tudott szólogatni. Mi például simán összevesztünk azon, hogy az ultiban a negyven-száz az negyven fillér vagy hatvan. Komolyan. Aztán társadalmi, politikai kérdésekben keményen és sarkosan adott hangot véleményének. Máskor meg ott volt a befogadás. Az is ő volt, aki a Máriapolin ott állt a kapuban és fogadott téged és akkor is, ha te voltál éppen a száznegyvenkettedik, aki belépett az ajtón, az előtted lévő száznegyvenegyet is ugyanolyan szeretettel köszöntötte, abban biztos lehetsz.

 

• Jellemző volt rá, hogy ha valamire úgy ráérzett, akkor mindig az volt benne, hogy azonnal csináljuk! Nem szórakozni vele, azonnal csináljuk!

 

• Még régebben telefonban megkérdezte, hogy a lelki életemben mi zajlik. És hogy a napot, hogy töltöm? Mit csinálok? És most a legutóbb már egészen konkrétan kérdezte: gondolok-e arra, hogy egyszer – bármikor, hamarosan vagy váratlanul – Isten elé állok? Mire való a sok-sok tevékenység, gondolok-e erre is? Nagyon hálás vagyok ezekért a kérdésekért!

 

• Többször együtt dolgoztam Andrással és Jóskával, szerte az országban, valamilyen létesítmény talajmechanikai szakvéleményének fúrásait készítve. Nagyszerű csapat volt. Munka közben állandóan viccelődtünk, ám délidőben soha nem feledkeztünk meg a közös Úrangyala imádságról. Egyik alkalommal András egy új 50 m-es mérőszalagot hozott nekem ajándékképpen és mondta, hogy nem jön többet. A nehéz fizikai munka már nehezére esett. Gesztusa nem csak meglepett, de meg is hatott. Addig és azután sem kaptam búcsúajándékot egy munkatársamtól sem.

 

• Sokszor láttam őt az Új Város pult mögött könyvet árulni, segíteni. De más szolgálatot is végzett: vezetett egy tematikus táblázatot az Új Város cikkekről 2009-ig, amely ma is jól használható. Most ebben keresgélünk régebbi témák után. Velünk van hát az ő szeretete nagyon konkrétan is a mindennapi munkánkban.

 

• Amikor ők a feleségével, Ágival magukhoz fogadtak egy fiatal leányanyát, na, nekem akkor vált igazivá a fokolár.

 

„Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be”

Mikor a gyermekemet vártam, nem voltam férjnél, és ez Magyarországon akkoriban, a’80-as évek elején szégyennek számított. A szüleim nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel, rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy haza nem mehetek. A Fokoláre Mozgalomból ismert barátaim azonban sokféle módon segítettek: munkahelyet és albérletet találtak nekem, kismama ruhákat kaptam, sőt, több családnál vendégeskedtem egy-egy napot, akik nem azt éreztették velem, hogy hibáztam, hanem biztattak, hogy ki fog alakulni a jövő.

Közeledett a szülés ideje, és a barátaim azt javasolták, jobb, ha egy családhoz megyek lakni az albérletből, akik tudnak majd segíteni a kisbabával kapcsolatos teendőkben is – így kerültem Andráshoz és Ágihoz Máriaremetére.

Kifestettük és bebútoroztuk az egyik üres emeleti szobájukat, és egészen a szülésig onnan jártam be a belvárosba dolgozni. Amikor hazaértem, egy Család életébe kapcsolódtam be: ott volt András, egy valódi apa, Ági, egy igazi, melegszívű anya és három gyermek, akikkel vidám és közvetlen volt a kapcsolatunk. Sokat tanultam mindabból, amikről az apjukkal beszélgettek, és nagyon sokat nevettünk. Közösen jártunk szentmisére a szomszédos templomba.

Abban az évben Esztergomban volt a Máriapoli, a „fokolárésok” nyári lelkigyakorlata. Kriszti lányom úgy gondolta, hogy ez pont megfelelő alkalom, és az egyik éjjel „elindult”. Így a ferences szerzetesek nagy integetése közben ültünk az autóba, és száguldottunk Andrással és Ágival a pesti kórházba. A saját szüleim sem szerethettek volna jobban, konkrétabban, mint ők.

A lányommal csak néhány hónapig éltem velük, mert aztán az egyedülálló nagynéném lehetőséget adott arra, hogy visszaköltözzek a szülővárosomba. Sírtam, hogy ki kell szakadnunk ebből a boldog és szeretettel teli környezetből, de Andrásék biztattak, hogy ez így természetes. Igazuk lett, mert szépen lassan rendeződött a kapcsolatom a szüleimmel, akik nagyon megszerették a lányomat, első unokájukat.

Andrást kértem, hogy legyen a keresztapja Krisztinek, és ő boldogan el is vállalta. Mindig különös öröm volt a találkozókon átölelnem őt, emlegetni a náluk tanult családi szólásokat, közösen énekelni vele a kórusban. Örök kapocs van köztünk. Biztos vagyok benne, hogy a Mennyből is segít minket, Krisztiéket is az ő három fiacskájukkal, akiknek mindig annyira örült.

 

(Amata)

 

Végezetül álljon itt néhány, számomra himnikus sor, amit a fia mond el édesapjának:

 

Kedves Apa! Most hálát adni jöttünk össze érted, a Te életedért. Megköszönni mindazt, amit kaptunk Tőled, elsősorban ezt a földi ÉLETET. Ötven évvel ezelőtt, amikor megszülettem, megfogtál, és felemeltél a magasba. Ösztönös mozdulat volt ez Tőled: bemutatni, felajánlani Istennek az újszülött fiút. Megköszönni Neki az életet, az életemet, hiszen Isten az élet forrása. Ez adott egyfajta nyugalmat, szabadságot Neked, meg nekem is. Többször elmondtad, hogy nem aggódtál értem, nem féltettél, még ha eléggé hajmeresztő dolgokat műveltem is éppen. Rábíztál Istenre. Ugyanakkor a szereteteddel, a rengeteg lemondással, áldozatvállalásoddal, a velünk való sok játékkal, foglalkozással és beszélgetéssel jelenvalóvá tetted Őt számunkra. Rajtad keresztül tapasztalhattuk meg Isten szeretetét irántunk. Mert a gyerek túl azon, hogy az életét köszönheti a szüleinek, az apja személyén keresztül megkapja a HITET; sőt elnyeri azt a bizonyosságot, ami túlmutat a hiten: tudom az Istent, hiszen elém élted Őt.

Ha megkérdezték tőlem kiskoromban, hogy mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: Apuci! Köszönöm Neked a HIVATÁSOMAT is, hogy – bár Te apa nélkül nőttél fel – kedvet és példát adtál ahhoz, hogy milyen apa legyek.

Köszönöm Neked az életet, a hitet, az emberi méltóságot, a hivatást és a sok kiesdett kegyelmet. Mert elsősorban ezek azok, amiket egy apa adhat a gyermekeinek. S most végtelen hálával tölt el, hogy ilyen Apánk voltál. Isten áldjon!

Összeállította: Bodnár Sándor